Amikor egész család szorul orvosi ellátásra

Mezey Virág nem csak személyes élményeiről mesélt a Krónikának, hiszen négy családtagja is megjárta az intenzív osztályt. Története október elején kezdődött, amikor édesapja bekerült a marosvásárhelyi SMURD sürgősségi központba, majd miután a koronavírustesztje pozitív lett, átszállították a kórház intenzív osztályára. Az idős édesapa két nap után elhunyt. A tragikus események nyomán a család többi tagját is tesztelték: a középkorú marosvásárhelyi hölgy, illetve édesanyja és testvére tesztje is pozitív lett, így azt mondták nekik, hogy menjenek kórházba. Maguk hívták a mentőszolgálatot, amelynek munkatársai közölték: mivel a marosvásárhelyi kórházban már nincs hely, Segesvárra fogják őket szállítani. Volt idejük felkészülni, összecsomagolni, körülbelül három óra múlva érkeztek meg értük.

Bár sem Mezey Virágnak, sem az édesanyjának nem voltak súlyos tünetei, rögtön az intenzív osztályra utalták őket, ahol azonnal meg is kezdték a gyógyszeres kezelést. Az intenzíven töltött idő alatt az édesanyjának párszor szüksége volt oxigénre, de nem kellett lélegeztetőgépre kötni. Összesen két hetet töltöttek az osztályon, tulajdonképpen addig bent tartották őket, amíg negatív lett a tesztjük.

Négyszemélyes kórteremben voltak, de csak ők ketten, illetve később hárman – a testvérét csak később szállították be. Az első pár nap után kimehettek a mosdóba, de szigorúan betartva a járványügyi előírásokat, azaz nem érintkezhettek más beteggel, és maszkot kellett viselniük az osztályon belül is.

– meséli tapasztalatait Mezey Virág. Szerinte a pozitív tapasztalatokhoz az is hozzájárulhatott, hogy a segesvári kórház, illetve az osztály nem volt zsúfolt, az orvosok és ápolók nem voltak annyira leterhelve, mint sok más intézményben. Megemlítette azt is, hogy többször kaptak kintről csomagot, amelyeket a kórház alkalmazottai segítettek eljuttatni nekik, sőt volt olyan ápoló, aki saját pénzén maga vitt nekik például joghurtot. Ezzel ellentétben édesapjának a SMURD sürgősségi központba nem tudtak csomagot küldeni, ott nem segítettek nekik ebben – bár tény, hogy ez esetben nagyon leterhelt intézményről volt szó.

„Nagyon emberségesen viselkedtek, próbálták enyhíteni az ember baját, bánatát, nyomorúságát. Abszolút pozitív volt a tapasztalatom ilyen szempontból. De azért nem kívánom senkinek, hogy odakerüljön” – emlékezett vissza Mezey Virág. Kiemelte,

Édesapja, aki krónikus cukorbeteg volt, szív-problémákkal is küzdött, és későn került kórházba, ugyanakkor bár Mezey Virág és édesanyja viszonylag könnyen átvészelték a betegséget, még hetekig voltak utólagos tüneteik.

„Szerencsére nem kerültem intenzív osztályra, középsúlyos tüneteim voltak. Oxigént is kaptam, hiszen kétoldali tüdőgyulladásom volt, a CT-vizsgálatból kiderült, hogy 60–65 százalékosra csökkent a tüdőm kapacitása, volt légszomjam is” – magyarázta a gépészmérnök. Kitért arra is, a gyógyszeres kezelés során többek közt Favipiravirt és Plaquenilt kapott, intravénásan is adtak neki antibiotikumot. „Az emberek nagyon félnek a kórházi tartózkodástól, mert sok rosszat hallani a közösségi médiában, sajtóban, mindenhol. Nekem azonban nagyon pozitív volt a tapasztalatom a kolozsvári Clujanában, profin és hozzáértően kezeltek az orvosok. Akkor éppen nem volt „telt ház”, mostanra azonban valószínűleg többen szorulnak ott is kórházi kezelésre” – mondta Rápolti Péter.

– jelentette ki lapunknak a Szilágy megyei Ketesden élő Antal Éva. A nemrég nyugdíjazott ápolónál tavaly november végén jelentkeztek koronavírus-fertőzésre utaló tünetek, ezért másnap elvégezte a tesztet, amelynek eredménye pozitív lett. Otthoni elkülönítésben többek között antibiotikumot, vitaminokat szedett, de amikor december 10-én újból belázasodott, és már légzési nehézségei voltak, hívta az egységes segélyhívó számot. Másnap reggel beutalták a kolozsvári Clujana-kórházba, ahol január 4-ig kezelték. Szinte egész idő alatt kapott oxigént, ugyanakkor a gyógyszerei között szerepelt antibiotikum, paracetamol, vérhígító, vérnyomáscsökkentő, és vitaminok. Elmondása szerint az orvosok odafigyeltek rá, ha rendellenesnek vélték a szívverését, máris hívták a kardiológust.

– emlékezett vissza a bánffyhunyadi városi kórház volt alkalmazottja.

Pedig nem kevés a munkájuk, hiszen az oxigénre szoruló betegeknek folyamatos utánpótlás kell. „Mindig jöttek, amikor kellett, soha nem kellett várni rájuk. Ha látszott, hogy sietnek, akkor is megálltak, ha szóltál” – mesélte a kórházi állapotokról a betegségből felépült férfi. Kérdésünkre elmondta, az egészségügyi személyzeten meglátszik, hogy egy éve folyamatos készültségben van, főleg az asszisztensek vannak túlterhelve, hiszen ők kezelik az oxigént adagoló gépeket, mérik a vérben az oxigénszaturációt, osztják a gyógyszert.

„Volt egy doktornő, aki rendszeresen bejött hozzám, megkérdezte, hogy vagyok, elmagyarázta a helyzetemet, és arról beszélt, miként próbáljak helytállni” – mesélte, miként tartott az orvos egyfajta pszichológiai tanácsadást a légszomj miatt halálfélelemmel küzdő betegeknek. „Csak jót mondhatok az orvosokról, asszisztensekről, ők mindent megtettek, amit lehet. Hálás vagyok nekik ezért, nélkülük nem lennék itt” – összegzett a kolozsvári férfi.