Riport: A befalazott üzenet

Újraavatott évszázados márványtáblák, ismét közszemlére bocsátott száz-százhúsz esztendős érettségi tablók, kiállított iskolamúzeumi tárgyak, betűnként visszavarázsolt magyar feliratok – a marosvásárhelyi Református Kollégium és Bolyai Farkas Gimnázium épületében mindez néhány elkötelezett tanár és öregdiák nevéhez fűződik. Mögöttük viszont az az ember áll, aki a kommunizmus legsötétebb korszakában mindezeket az értékeket megmentette, majd befalazta, vagy szekrénye mélyére rejtette. „Magyar létemre kötelességemnek éreztem megmenteni az utókornak” – vallja szerényen az iskola asztalosmestere.

A ma is dolgozó Imreh Ferenc a maga 68 esztendejével az iskola egyik legrégebbi bútordarabjának számít. Az ódon épületnek nincs olyan zegzuga vagy rejtekhelye, amit ne ismerne. Az alma mater több mint négy és fél évszázados történelmét is kívülről fújja. Mint mondja, azzal volt szerencséje, hogy beosztása folytán szabad járása volt az egész épületben, így jutott fel egyszer a tanárok és a diákok előtt elzárt, amúgy üresnek hitt toronyszobába, ahova a kommunisták hatalomra törése és az iskola államosítása után gondos kezek több mint száz érettségi tablót menekítettek meg és rejtettek el. Akkoriban csak a hajdani karbantartó, Gáll Balázs bácsi tudott a 19. század végéről és a 20. század elejéről származó értékekről. A padlás jóval későbbi érettségi tablókat is rejtegetett – azok kerültek le a falról, amelyeken olyan tanár képe is szerepelt, aki időközben Nyugatra távozott, a rendszer pedig árulóvá nyilvánította.

„Horthysta” képek a 19. századból

„Rögtön a ’89-es fordulat után két műhelymester kollégámmal, Sólyom Istvánnal és Nagy Károllyal lehoztuk az összes 19. század végi és 20. század eleji tablót, és feltettük a folyosók falára. Csodálkoztak is egyes tanárok, sőt némelyik megkérdezte, hogy honnan vannak ezek a horthysta képek?” – emlékszik vissza az akkor még vegyes iskolában uralkodó feszült hangulatra és egyes tanerők történelmi felkészültségére Feri bácsi. Az asztalos következő lépése a magyar feliratok azonnali visszahelyezése volt. Mint mondja, a termek ajtajáról a ’80-as évek második felében leszedetett magyar betűket műhelye szekrényében őrizte, remélve, hogy egyszer majd csak visszakerülnek a helyükre. „Egy magas rangú, Bukarestből érkezett párttitkár, akinek a fiai idejártak az iskolába, leszedette az összes magyar feliratot. Pedig nevéből ítélve – valami Veresnek hívták –, ha ő nem is, de az apja, nagyapja magyar lehetett. Ezt az embert viszont a díszterem csodálatos csillárjai is zavarták, mondván, hogy templomi hangulatot árasztanak. Egy gyűlésen kiadta az ukázt: azokat is le kell szerelni. Aztán addig húztuk-nyúztuk az időt, mondván, hogy létráról nem érjük el, állást kell építenünk, de nincs miből, amíg kitört a forradalom. Így úszta meg a tornacsarnok homlokzatán álló felirat is, ahova darut kértünk, tudván, hogy az úgysem fér át az iskolakapun” – neveti el magát az asztalosmester, aki túljárt az elvtársak eszén.

Márványtáblák kiszabadítása

A Sáros utcai bejárat kapualjába néhány évvel ezelőtt visszahelyezett két márványtáblát Imreh Ferenc a szemétből mentette meg. Az iskola közel harminc esztendővel ezelőtti javításakor a padláson „nagytakarítást” végző nyárádszeredai mesteremberek a törmelékek közé hajították. „Nem rosszindulatból, inkább tudatlanságból. Előbb a műhelyembe menekítettem, de amikor már éreztem, hogy a szekrény mélyén sincs biztonságban, átadtam az iskola egykori titkárának, az udvaron lakó Ágoston Berci bácsinak. Eldugva, az ő garázsában őriztük ’89 előtt” – emlékszik vissza az asztalosmester. A Bolyai Farkas halálának 100. évfordulója alkalmából, 1956. november 20-án, valamint a két évszázados bentlakás építéséről tanúskodó táblákat előbb a bolyaisok első világtalálkozóján állították közszemlére, majd néhány év múlva a falra rögzítették.

Ezeknél is értékesebb viszont az a két, fekete márványból készült hatalmas tábla, mely valaha a főbejáratnál állt. Hogy ezek nem a Marosban kötöttek ki, hanem ismét viszszakerülhettek méltó helyükre, szintén Feri bácsinak köszönhető. A mester jóval a ’89-es fordulat után egy eldugott raktárhelyiség falából emelte ki a táblákat, ahova pár évvel azelőtt építette be. „Az egyik román kollégám, aki tudomásom szerint a rendszer beépített embere volt, de valahogy megbízott bennem, egyszer elszólta magát, hogy a kócerájban heverő két márványtáblát egy dubával elviteti a Maros partjára, egészen fel a Hétfákig, ahol senki nem jár, és ahol diákjaival zavartalanul apróra törheti, majd a Marosba dobhatja. Azonnal jelentettem az akkori igazgatónőnknek, Madaras Piroskának, akivel úgy egyeztünk, hogy idősebb Albertini Zoltán néhai katedrafőnök tudtával mindkét táblát beépítjük a falba. A kicsi teremből úgynevezett munkavédelmi kabinetet hoztunk létre, s az egyik beépített márvány elé fogast, a másik elé meg egy pannót készítettem” – idézi fel a „mentési akciót” a mester.

Imreh Ferenc többször is szorgalmazta a hatalmas márványtáblák kiszabadítását, míg végül 2000-ben Bálint István frissen kinevezett igazgatótól megkapta az engedélyt. „Bálint volt az, aki felkarolta az ügyet, majd Ágoston Olga néni, egykori tanítónő diákjának, a Németországban élő Csíki Csillának az anyagi támogatásával az öregdiákok köre valahogy visszahelyezte a táblákat a főbejárathoz” – idézi fel Feri bácsi. A mesterember csak azt bánja, hogy mindkét táblán az eredeti, múlt század eleji felirat a fal fele fordítva került. „Álljon az épület és terjessze a világosságot és a Magyar haza iránti szeretetet a nemzeti nevelésügy felvirágoztatásáért és a Magyar Kálvinista Anyaszentegyház erősítésére időtlen időkig” – volt olvasható egykoron, az iskola államosításáig. A tábla, 1957-ben, a Népi Demokrata Kormány és a Magyar Autonóm Tartomány néptanácsa által átfogalmazott szövegben az iskola már „a népek közötti békét” volt hivatott hirdetni. Aztán egy idő után, a 60-as években már így sem felelt meg a hatóságoknak. „Én már jeleztem a püspökségnek, hogy a táblákat megfordítanánk, hogy újból az eredeti szöveg köszöntse a főbejáraton belépőket. Egyelőre pénz kérdése az egész” – mondja Székely Emese, a Református Kollégium igazgatója.

A megfélemlíthetetlen ötletgazda

Imreh Ferenc bátorságát és gondoskodását az épületben székelő iskolák vezetői is méltányolják. A Református Kollégium igazgatója szerint szinte felbecsülhetetlen az a szolgálat, amit a magyarságért és az utókorért Imreh Ferenc tett. „Megdöbbentő, hogy milyen odaadással, a saját ösztöneire hallgatva tette az évtizedek során a dolgát Feri bácsi. Az ember azt mondaná róla, hogy egy egyszerű asztalos, ám ha ő az évek során nem végzi ezt a kockázatokkal járó, értékmentő munkát, akkor ma néhány kinccsel szegényebbek lennénk” – állítja meggyőződéssel Székely Emese. Kollégája, a Bolyait igazgató Bálint István nélkülözhetetlennek tartja Feri bácsit, akinek soha nem kell mondani, mit tegyen, hiszen ő ismeri a legjobban a hatalmas épület összes zugát. „Nem mi javasoltuk az általa őrzött márványtáblák visszahelyezését, hanem ő jött az ötlettel.

Tény, hogy felbecsülhetetlen az, amit ő az iskoláért tett a régi időkben” – véli Bálint. Szintén Feri bácsinak köszönhetően évekkel ezelőtt az öregdiákok egy iskolamúzeumot is berendezhettek. A kiállított, évszázados tárgyak jelentős részét a mester szedte össze – ha kellett a padlásról, pincék mélyéről vagy éppenséggel a szemétből. Megfelelő terem híján a múzeum bezárta kapuit, azonban az ügy elkötelezettjei a mai napig is hiszik, hogy a két iskola vezetőinek egyszer csak sikerül találnia megfelelő helyiséget. Bár tetteit soha nem kürtölte szét, a 80-as évek vége felé Imreh Ferenc nem kerülhette el sorsát: a Szekuritáté figyelni kezdte. Mint felidézi, legalább ötször-hatszor hívatták be, kérdezgettek tőle, fényképet készítettek róla, de nem tudták megfélemlíteni. „Utoljára már az iskola kapujában vártak és vittek a szomszédba, a Borsos Tamás utcába. De nem voltam az ő emberük; belőlem semmit nem tudtak kiverni. Aztán jött a forradalom, és rá egy pár napra az utcán összetalálkoztam a bekísérőmmel, aki nem győzte kérni az elnézést, mondván, hogy ő is csak parancsot teljesített” – meséli. A tisztet, akinek akkoriban kezet nyújtott és megbocsátott, azóta sem látta.

„Ha megalkuvó ember lettem volna, lehet, hogy jobban éltem volna a régi világban. De ezek a táblák és tablók, a múzeumban őrzött zászlók, ruházatok és kufferek már nem léteznének. Nekem senki nem kellett mondja, hogy ezekre ügyeljek, én amúgy is figyeltem és óvtam őket. Az apám, aki utolsónak, csak az elvtársak közbelépése után állt be nagy nehezen a káposztásszentmiklósi kollektívbe, úgy nevelt, hogy soha ne hozzak szégyent régi székely családunkra” – húzza ki magát Feri bácsi, majd a táskájából elővesz egy rá jellemző gondossággal őrzött okiratot, melyből kiderül, hogy a káposztásszentmiklósi Imréhk első ismert őse, bizonyos Antal nevű birtokos már 1602-ben hűségesküt tett a császárnak és a királynak.