A legnagyobb testvér, Albert már négy éve Magyarfülpösön él. Ősztől sem költözik haza, a Szivárvány Ház az otthona. Innen fog majd ingázni a mintegy tíz kilométerre fekvő városba, Szászrégenbe, ahol elkezdi az ötödik osztályt.

„Szeretem itt, mert jó itt lakni. Télen a házban, nyáron a sátorban” – mondja szerényen a nyári táborra utalva, amikor egy hétre mindenki kiköltözik az épület udvarán felállított sátrakba. A délutáni foglalkozások közül a táncoktatást kedveli a legjobban. Szerény, visszahúzódó gyermek, kérdéseinkre tőmondatokban válaszol. Ady István református lelkipásztor évekkel ezelőtt fedezte fel Csegediéket a mezőségi Unokán. „Egyszerre tűnt kissé visszamaradottnak és koravénnek. Aztán ahogy megismertem, kiderült, hogy egyáltalán nem visszamaradott, csak sok mindent megért. Arról nem is beszélve, hogy elveszítette édesapját, akihez rendkívül szoros szálak fűzték” – emlékszik vissza a szórványkollégiumot működtető lelkipásztor.

Albika középső testvére, Erzsike a Szivárvány Ház óvodájába jár. Látogatásunk napján éppen hiányzik. Amint a délutáni foglalkozásokat vezető Kedves Éva pedagógus meséli, amikor a kislány négyévesen Magyarfülpösre került, jóformán beszélni sem tudott. Pontosabban mondogatott egyet s mást, de artikulálatlan szavait senki nem értette. „Nem is csodálom, hiszen a civilizációtól teljesen elzárva élt. Négy és fél évesen még pelenkázni kellett, amikor angolvécére ültettük, ordítani kezdett. Kiderült, hogy félt, mert sem benti vécét, sem kertvégi budit nem látott” – teszi hozzá az ovisokat is jól ismerő Bodor Vera tanítónő.

Falánk sirató

Az apa halála után Csegediné összeállt egy másik férfival, majd Unokából egy másik román faluba, Mezőszokolra költöztek. Itt is középkori körülmények között tengődtek, noha a családi háttér normális életszínvonalra is feljogosítaná őket. „A gyermekek két nagynénje mintegy huszonöt kilométerre lakik innen. Jómódban élnek, Holtmaros előkelő családjai közé tartoznak. Csak hát a Csegedi apuka siratóján, míg az egyik helyiségben a ravatal volt, a másikban az ingóságok szétosztásával és a telekkönyvi kivonatok tanulmányozásával foglalkoztak” – panaszolja Ady István, aki ekkor végképp meggyőződött: ha ő és támogatói nem lépnek közbe, nincs más, aki segítse a félárva testvéreket. Amikor az özvegyen maradt anyáról és új élettársáról érdeklődünk, a tiszteletes elszomorodik. Fél szóval sem vádolja őket, de megjegyzi: nagy úr az alkohol. „Volt rá eset, hogy a törött ablakon kellett kimenekítenünk a magukra hagyott, síró gyermekeket, mert a szülőknek nyoma sem volt” – idézi fel a néhány évvel ezelőtti kellemetlen élményt.

Napszám és gyermekpénz

Csegedi Katalin és élettársa, Dénes Levente nem tudnak érkezésünkről, ezért elnézést kérnek a mezőszokoli bérelt házukban uralkodó rendetlenségért. Erzsikét és kisöccsét, Déneskét a düledező épület egyetlen kis használható szobájában találjuk, mint kiderült, nemrég ébredtek fel. Az öttagú család két, téglákra helyezett ócska sezlonon osztozik, a fal mellett vitrin áll, benne a sok, külföldről érkezett használt játék. A szoba közepén mikulásos viaszos vászonnal vont asztal, melyre pillanatokon belül kikerül a reggelire szánt kenyér és lekvár. Csak a tévékészülék és a többtucatnyi műholdas adót befogó parabolaantenna jelzi, hogy mégis csak a 21. században vagyunk.

A váratlanul betoppanó idegen jelenlétében a gyerekek csak némi bátorítás után szólalnak meg, akkor is többnyire igen-nemmel válaszolva. Erzsikéből, aki januárban töltötte az ötöt – de ebből, anyja megdöbbenésére hármat „letagad” – annyit kiszedünk, hogy szereti magyarfülpösi második otthonát, ahova nagyobbik testvérét követte. Azt is hozzáteszi, hogy a még nem egészen négyesztendős kisöccsét, Dedikét is oda várják.

A szülők nem tagadják: komoly segítség számukra a gyermekek egyházi iskoláztatása. „Miből élnek?” – kérdezem, majd a hosszas csendet követően az asszony szólal meg: „A gyermekpénzből”. Alkalomadtán a párja dolgozik itt-ott, ahol felkérik. Mint mondja, napszámban szinte mindent elvállal, s ha kell, bekarikázik Fülpösre vagy a távolabbi Szászrégenbe is. Kiderül: Dénes Levente alapszakmája az asztalosság, de nem maszekolhat, mert semmiféle szerszámmal nem rendelkezik. „Most vettem egy láncfűrészt, de azzal csak fát tudok vágni” – mondja. A lelkész szerint a férfinak ügyes keze van, s csigalassúságú iramával sem lenne gond. A bajok a nap végén kezdődnek, amikor megbízója pénzt nyom a markába. Amint a tiszteletes meséli, volt rá eset, hogy arra kérte, ne adjon minden este pénzt neki, mert nem tud rá vigyázni. Délelőtti látogatásunkkor az új családapa teljesen józan volt.

A támogatás határozza meg a hovatartozást

Mint sok más mezőségi, szegénységben élő magyar családban, Csegediéknél is a támogatások határozzák meg a gyermekek etnikai és vallási hovatartozását. Dénes Levente nem rejti véka alá, hogy amennyiben Ady István nem rukkolt volna elő a magyarfülpösi kollégiumi ajánlatával, összes csemetéjét a szomszéd falu, Kozmatelke román iskolájába íratta volna. Azonban azt sem bánja, hogy így történt. „Végül is mi jól jártunk, mert a mi gyerekeinket nem bozgorozzák a kozmatelki románok, mint a többi szokolit, akik a szomszéd faluba ingáznak” – látja be. A tavaly január 4. óta viszont a mezőszokoli ortodox gyülekezet három taggal gyarapodott.

A pópa és a falu kolostorában lakó apácák nyomására a szülők úgy döntöttek, a görögkeletieknél keresztelik meg Albertet, Erzsébetet és Dénest. „Jó emberek, miért nem hozták hozzám, én szívesen megkereszteltem volna őket! Nem arról volt szó, hogy magyar gyerekekből magyart nevelünk?” – szól közbe Ady István. „Így sikerült… – mentegetőzik az apa. – Mi magyar katolikusnak akartuk őket keresztelni, de a régeni pap elutasított. Azt mondta, ha nem vagyunk összeházasodva, nem kereszteli meg őket. A pópa meg a majkucák annyit jártak a fejünkre, hogy végül odaadtuk a gyerekeket”. A „bűnbánó” magyarázat után a férfi a paphoz fordul, és sovány vigaszként kijelenti, már nem járnak ortodox templomba, mint eddig, mert megromlott a viszony közöttük és az apácák között, akik azt hitték, hogy a végtelenségig ingyen és bérmentve fog a kolostor tájékán dolgozni. „Magyar gyermekek lesznek ezek…” – mondja búcsúzóul.

A támogatók és a rászorulók éltetik a magyar oktatást

A magyarfülpösi Szivárvány Házban működő magyar elemi iskolában jelenleg tizenegyen tanulnak. Közülük öten helybéliek, hatan a környékbeli szórványból származnak. Vannak, akik tizenkét gyerekes családból jöttek. A falu 270 fős magyarságát nemcsak a kisebbségi sors sújtja, a rohamos elöregedés is fenyegeti. A románok helyzete sem jobb; a régi, állami iskolaépületben húsz gyermek tanul az elemiben, többségük roma származású. Ha a református gyülekezet és lelkésze nem karolná fel a Mezőség és a Görgény-völgye nehéz sorsú magyar gyermekeit, a magyarfülpösi magyar iskola be is zárhatná kapuit.

Ady István hét évvel ezelőtt hozta létre a szórványkollégiumot. A bérelt épületből tavaly ősszel sikerült átköltözni a Szivárvány Házba. Ennek manzárdosításában, bővítésében oroszlánrészt vállalt a hollandiai testvérgyülekezet. A hazerswaudei protestánsok nemcsak pénzt gyűjtöttek, kétkezi munkájukkal is segítették az évekkel ezelőtt szintén általuk épített ház csinosítását. A lelkipásztor örömére a távoli támogatókon kívül egy szászrégeni vállalkozói csoport is az ügy mellé állt, amely egy itt szervezett jótékonysági bálon közel 15 ezer lejt adományozott. „Az ilyen segítőkész embereknek és az egyre szaporodó rászoruló gyermekeknek köszönhetően nem fenyegeti a megszűnés veszélye a magyarfülpösi összevont magyar tagozatot” – vetíti előre az egyszerre biztató és szomorú jövőt Ady István.