Az első nagy probléma az volt, hogyan tovább. Erdéllyel együtt? 

Ennek a gondolatnak is volt néhány eminens támogatója, viszont kisebbségben maradtak és nagyon hamar lekerült napirendről. A másik elképzelés az volt, hogy önállóan kell szerveződni. 1921. augusztus végén született a közgyűlési határozat, hogy Királyhágómellék önálló életet él, akkor is, ha csonkának érzi magát, ha rettenetes hiányosságokat szenved – megpróbálja önmagát megszervezni.

Mondanom sem kell, az egyházakat is ugyanúgy érintette az agresszív határmeghúzás, mint a társadalom gazdasági és más vetületeit, itt maradtak gyülekezetek egyházmegyék nélkül, egyházmegyék felerészben. Itt maradtak bihari falvak, melyeket a vasútvonal többé nem kötött össze Debrecennel, Szatmárnémetit Mátészalkával, Aradot, Temesvárt Szegeddel. Nehéz helyzet volt, de Sulyok István püspökké választásával elindult az élet, elölről kezdődött minden.

Itt maradtunk egyházkerületi központ nélkül – korábban Debrecenben volt, majd Nagyváradon lett –, ezt napjainkig érezzük, négy évvel ezelőttig még székházunk sem volt, az újvárosi gyülekezet parókiáján működött albérletben, de hála istennek megépítettük az egyházkerület székházát. Az egyházkerület dolga rendeződött, és most, a századik évforduló kapcsán megpróbáljuk az egyházmegyéket is rendesebben megszervezni, ami azt jelenti, hogy mind a kilencnek saját székházat építünk. Mindenhol elkezdődött a munka, és remélhetőleg a következő év végére be is fejeződik.

– Az új egyházkerület megszervezésén kívül mire fektették még a hangsúlyt évtizedekkel ezelőtt?

– Ez a százéves szerveződés nagyon nehezen ment. Sulyok István püspököt 19 év késedelemmel engedte a román állam hivatalosan is belépni a püspöki szolgálatba.

Úgy kell továbbindulni, hogy nem a múltban maradunk, a sebeket nyalogatva, hanem előretekintünk, és megkeressük a fejlődés útját. Ennek az alapjait leraktuk – a székház megépítése, az egyházmegyék újraszervezése –, erre jött az óvodaprogram, több mint 20 épületet építünk, nagyrészt óvodákat, de bölcsődéket is. Folytatódik az iskolaprogram, a fiatalok támogatása, hiszen van pers­pektíva, van jövendő. Élhetővé akarjuk tenni Partiumot, hisz rengeteg adottsága van, a Kárpát-medence egyik legcsodásabb vidéke. Elég, ha csak a térképre nézünk nagyjaink szülőhelyét keresve: itt van Érmindszent, Sződemeter, Nagyszalonta.

– Említette, hogy a román állam kezdetben nem ismerte el az egyházkerület létét, ugyanakkor sok esetben jelenleg is a tulajdonhoz való jogát vitatja. Milyen stádiumban vannak az egyházkerület visszaszolgáltatási igényei, mi az, amit még mindig nem sikerült visszaszerezni?

– Drámai helyzetbe került a zilahi Wesselényi-kollégium ügye, egészen az ügyészségi kivizsgálásig. Most állítottunk össze egy lajst­romot, ezen körülbelül 140 ingatlan szerepel – nem olyan nagyságrendű és értékű, mint a zilahi kollégium –, és még bőségesen vannak földek és erdők is, amivel még mindig tartozik a román állam. Holott az Európai Unióba való belépéskor ünnepélyesen megígérte, hogy ezeket visszaszolgáltatja az egyházaknak. De ügyészségi eljárás ide vagy oda, nem hagyjuk abba, mi az őseink jussát követeljük, nem magunknak, hanem utódainknak.

– Nemrég azt nyilatkozta, mostanában többet jár az ügyészségre, mint máshova. Hogyan kommentálja, hogy a nyomozó hatóság okirat-hamisítás, csúszópénz adása és hamisított okirattal való visszaélés gyanújával vizsgálatot indított Ön és Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke ellen a zilahi Wesselényi-kollégium épületének visszaigénylése ügyében?

– Kísértetiesen emlékeztet olvasmányaimból az 1950-es évek tragédiáira, a görögkatolikus egyház megszüntetésére, az egyházak államosítására, a püspökök bebörtönzésére, a koncepciós perek sokaságára, a meghurcolásokra. Tudom, hogy ennek hátterében teljesen más természetű dolgok vannak, az ingatlan-visszaszolgáltatás, amely kapcsán úgy tűnik, némely bíróság – többek között a bukaresti Legfelsőbb Bíróság is – látja az igazunkat. Épp ezért késleltetni akarják a restitúciót, és ennek a késleltetésnek az egyik drasztikus, övön aluli megoldása, hogy büntetőpert indítanak, hogy ez idő alatt a polgári pert felfüggesszék. Ez alkalmas eszköznek tűnik a kezükben; amikor azt látjuk, hogy mondvacsinált vádakkal jönnek, és megpróbálnak megszorítani bennünket, érzékelhető, hogy tulajdonképpen ez az elsődleges cél.

A másodlagos cél az, hogy megfélemlítsenek, elsősorban bennünket, de rajtunk keresztül más felekezeteket, más egyházakat is, amelyek még küzdenek. Nem mondom, hogy jó szívvel és mosolyogva vettem kézbe az idézést és olvastam a vádpontokat, keserű szívvel tettem, de nem félelemmel.

Gondolok itt az elnyomókra, a megkülönböztető eszközöket használókra. A modern Európa, mely mindenáron tisztelni akarja és joghoz akarja juttatni a másságot, az igazi jogosultakat egyszerűen ki akarja ütni jogosultságuk állapotából. Döbbenetesnek, elkeserítőnek tartom, de ez alkalmat ad arra, hogy elmondjam: ez a modern kori megpróbáltatások egyike, amit ki fogunk bírni, mert nem vagyunk a meghátrálás emberei.

– A Wesselényi-kollégium kapcsán olyan okiratra volt kíváncsi az ügyészség, mely a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó-kollégium restitúciója kapcsán is szóba került. Milyen iratról van szó, és miért döntő fontosságú?

– A Hivatalos Közlönyben 1911-ben megjelent egy miniszteri átirat, mely a helyi adminisztrációt figyelmezteti: tisztázzák a felekezeti iskolák telekkönyveit, jogi szituációját. Ugyanis az elírások, a hanyagság nem az egyházak hibájából történt, ezért ezt az állami adminisztrációnak kell rendbe tenni. Ennek az okiratnak nagyon fontos üzenete, hogy az egyházak nem marasztalhatók el, ha valahol nem volt minden rendben, az adminisztráció figyelmeztetése egyértelműen az állami hatóságok hibájára hívja fel a figyelmet. Ennek a kérdésnek egyenesen a tragikomédiája, amikor az ügyészek megkérdezték: miért nincs nekünk eredeti iratunk ebből a közlönyből – rengeteg van egyébként könyvtárakban, levéltárakban –. És fel kellett világosítanom a kihallgatót, hogy mi akkor még nem is léteztünk, hiszen mi Trianon gyermekei vagyunk, éppen ezért az 1911-es iratokat nem a mi levéltárunkban fogják megkapni, hanem máshol. Utaltam arra, azért mégiscsak furcsa, hogy olyat kérnek számon rajtunk, ami nem létezhet, mert mi sem léteztünk. Ez a tragikomikus helyzet most is mosolyra késztet, minden szomorúságom ellenére.

– A restitúció mellett valamennyi erdélyi magyar történelmi egyház számára nagy kihívás a gyülekezetek elöregedése. Hogyan változott a hívek létszáma, összetétele az elmúlt száz évben a Királyhágómelléken?

– Sajnos csökkenünk, ez az igazság. Nehezen lehet összehasonlítani, hiszen annak idején 183 gyülekezettel kezdtünk, most 294 van. De ez a gyarapodás csalóka, mivel időközben hozzánk csatolódott a Szilágyság. Ha a lélekszámot nézzük, rájövünk, hogy folyamatos az apadás. Most is, amikor kissé stabilizálódni látszik a helyzet, egy nagyobbacska gyülekezet tűnik el minden esztendőben, 2000–3000 lélek. Volt nehezebb időszak is, az 1990-es évek derekán, amikor 5000–6000 lelkes fogyás volt.

Ezt a tényt kénytelen-kelletlen elfogadjuk, nem tehetünk mást. Nekünk az itt maradókkal kell lelkesen, ugyanolyan hittel-reménységgel küzdenünk a megmaradásunkért.

Örülünk, hogy nagyon nehéz körülmények között is létre tudtunk hozni a szeretetszolgálat több struktúráját. Tagjai lehetünk a Nyugatról felénk érkező diakóniai mozgalomnak, a két egyházkerületet egyként kezelik most már és úgy támogatnak. Most már gyülekezeti szinten is megjelentek a szeretetszolgálatok: az idősek gondozása, a házi beteggondozás, a hajléktalanok gondozása. Vagy ami a modern világnak az úgynevezett szeretetszolgálata: amikor a beteget megpróbáljuk orvoshoz juttatni. Sajnos a nagy álmom, a református kórház nem valósult meg eddig, de ha a betegek hozzánk fordulnak, mindent megteszünk, hogy megfelelő orvosi közegbe, megfelelő kórházakba küldjük őket.

– Püspöki megbízatása vége felé közeledve hogyan érzi, mely területeken kellene még tovább dolgozni? Melyek azok a problémák, melyeket az elmúlt száz évben sem sikerült megoldani?

– Minden további nélkül az egyház egészségügyi szolgálatát emelném ki, és itt nem csak egy kórházról van szó, amit indulásként szerettem volna, hanem az egészségügyi rendszerünkről. Arról, hogy Máramarostól a Vaskapuig ne legyen olyan hely, ahol rövid időn belül nem kerülhetne biztos körülmények közé egy beteg. Ennek a hálózatnak a kiépítése nemzetközileg is fontos, a magyarországi, a nyugati kapcsolatok létrehozása is szükséges. Mind jobban látszik, hogy a világunk egyre több nyomorúsággal, betegséggel küzd, és ez nem fog enyhülni, még akkor sem, ha egyre modernebb lesz az orvostudomány, hisz egyre váratlanabb betegségek köszönnek ránk. Tehát ezen a területen sokat kell még az utódaimnak erősíteni, és önmagukat megtervezve bekapcsolódni ebbe a rendszerbe. Mert szerintem Isten ezt előkészítette, nekünk csak ki kell építenünk.