Az elmúlt két hónapban a magyar és a román sajtót is bejárta a hír, miszerint a francia kormány hajlandó tárgyalni a földközi-tengeri sziget, Korzika autonómiájáról. A nemzetiségekkel szemben kirekesztő francia nemzetállami modell alapján a tárgyalás híre úgy hangzik, mintha a bukaresti kormány bejelentené, hogy hajlandó Székelyföld területi önrendelkezéséről egyeztetni. Franciaország és Románia nemzetállami intézményrendszere nagyon hasonlít egymáshoz, aminek egyszerű magyarázata az, hogy az 1989-es rendszerváltás után a román politikai elit a francia alkotmányt koppintotta le, amit átalakított saját képére. Mindkét országban a hivatalos nyelv az állam nyelve, és nemzetiségek csak papíron léteznek.

Ha ezek létét valamilyen szinten el is ismerik, nemzeti kisebbségeknek kollektív jogok nem járnak. Sem kulturális, sem területi autonómia. Ettől függetlenül mindkét országban élő autonómiamozgalom van. A franciaországi korzikaiak körében a második világháborút követő ötvenes, hatvanas években erősödött meg a korzikai nemzeti öntudat. A sziget közössége önrendelkezést követelt Párizstól. Miután autonómiakérésüket pártjaik hiába terjesztették a párizsi kormány, illetve a parlament elé, a hetvenes években elkezdődött az autonómiaharc durva változata. Szeparatista szervezetek kormányépületek ellen hajtottak végre robbantásokat, amit a francia igazságszolgáltatás megtorlása követett. 1990-ig Párizs minden korzikai autonómiakövetelést elutasított, a folytonos zavargások miatt 1991-ben végül úgy döntött, hogy az úgynevezett Korzika-törvénnyel autonómiát biztosít a sziget lakosságának.

A francia kormányzati ígéretek ellenére a parlamentben elfogadott jogszabály végül felemásra sikeredett, Franciaország nem engedte ki a kezéből a régió ellenőrzését. A Párizs által kinevezett prefektusnak mindenben vétójoga maradt, amit az ,,autonóm régió” önkormányzata megszavazott.

A korzikaiak ebbe nem voltak hajlandóak belenyugodni. Akkora volt a felháborodás, hogy a kétezres évek elején Párizs ismét napirendre vette a korzikai kérdést, de miután több éven át nem történt semmi, egy szélsőséges szervezet újabb robbantásos merényleteket hajtott végre francia kormányépületek ellen 2008-ban. Amit azóta is tömegtüntetések, zavargások követnek.

A legutóbbiakra márciusban, majd április elején került sor, miután a korzikai francia prefektust 1998-ban meggyilkoló, és tettéért életfogytiglanra ítélt Yvan Colonnét a börtönben egy rabtársa súlyosan megsebesítette, az egykori függetlenségpárti elkövető pedig később belehalt sérüléseibe.

Nehéz megmondani, hogy végül mi késztette meghátrálásra a párizsi kormányt. Politikai elemzők szerint szerepe lehet ebben az ukrajnai háborúnak, amelynek gyökerei között ott találjuk a megoldatlan kisebbségi kérdéseket is. Másrészt a francia politikusok is megelégelték a több évtizedes harcot egy 320 ezres lélekszámú közösséggel, amelynek ma már jó esetben a fele korzikai. A francia kormányzati döntés azt mutatja, hogy a ,,homogén nemzet-államon” az utóbbi években egyre több repedés keletkezett.

A franciák is rájöttek, hogy a nemzeti kisebbségek jogérvényesítése terén kilógnak a nyugat-európai országok sorából. Ezt a pálfodulást annak figyelembevételével érdemes értelmezni, hogy nem is olyan régen a korzikaiak újabb autonómiatervezetét azzal utasította vissza a francia alkotmánybíróság, hogy korzikai nép nem is létezik.

A francia és az elmúlt száz esztendő román álláspontja a nemzeti kisebbségek kollektív jogérvényesítésének elutasítása terén sokban hasonlít egymáshoz. Különbözik viszont az autonómiaküzdelem eszköztára, ugyanis az erdélyi magyarság Trianon óta mindig békés eszközökkel, tárgyalások útján próbálta céljait elérni. Mint tudjuk, eddig sikertelenül, hiszen sem a kulturális, személyi elvű, sem a székelyföldi területi autonómia terén nem léptünk előre.

Nagy kérdés, hogy Párizshoz hasonlóan Bukarest mikor világosodik meg, és dönti el, hogy tárgyalásokat kezd az erdélyi magyarság képviselőivel a magyar közösség kollektív jogairól.