„Egy város nem csak egy kiváltság, hanem mindenkori elköteleződés” – hangsúlyozta Macalik Arnold.

Lupescu Radu rámutatott arra, hogy mivel viszonylag kevés a korabeli forrás, nehéz rekonstruálni a korabeli viszonyokat, állapotokat. Kiemelte, hogy például azt sem tudjuk megbecsülni, hogy hány lakosa volt a településnek, a szakértők legkorábban a 15. századra vonatkozóan mernek becslésekbe bocsátkozni, akkor 5-6 ezer lakosa lehetett a városnak.

Arra vonatkozóan, hogy mennyire hiányosak a korabeli írott források jó példa az, hogy a városi rangot biztosító oklevél sem maradt fenn eredeti formájában (már a 16. században sem volt meg), tartalmát csak későbbi átiratokból – amelyek megerősítették annak tartalmát – ismerjük.

Arról is szó esett, hogy Kolozsvár sokáig „másodrangú” település volt, volt olyan időszak, amikor Nagyszeben, vagy éppen Beszterce közigazgatása alá tartozott. A jelenlevők szerint mindezek ellenére

Ugyanitt elhangzott az is, hogy Kolozsvár sokszor – mind a mai napig bámulatosan hamar követte a nyugat-európai irányzatokat, folyamatokat.

A beszélgetésben arról is többször szó esett, hogy a város tulajdonképpen nem csak egy fizikai tér, ahogy Macalik Arnold fogalmazott „a város egy vízió”. Mindenki mást köt, kapcsol a kolozsvárisághoz, bár tény, hogy vannak jellegzetes terek – a belvárostól, a Farkas utcán át a Szamos partig. De nem csak terekről beszélhetünk,

A beszélgetés második felében főleg a 20. századról esett szó, a huszadik század második feléről, majd a Funar-korszakról. A huszadik századi „kolozsváriság”, Kolozsvár-eszmény kapcsán hangzott el, hogy ez nem a magyar polgárság privilégiuma volt, a Hóstát, a Palocsai-kert és a szamosfalvi fürdő ugyanúgy hozzátartoztak. A korszak kapcsán több ízben elhangzott, hogy az időseknek gyakran izgalmas, szinte felbecsülhetetlen emlékei vannak a korszakról, együttélésről, mindennapokról. Maksay Ágnes szerint

A Funar-korszakhoz ambivalens gondolatok, különböző vélemények társultak. Míg Macalik Arnold a nagy alvás korszakának nevezte, Lupescu Radu szerint a szurkálódások időszaka volt. Meglátása szerint a korszakból sok mindent vissza lehetett fordítani, sok mindenen túl lehetett lépni, bár például a város címerének kérdése a mai napig aktuális, problematikus téma, és tény, hogy emberi kapcsolatokra is rányomta a bélyegét.

Az is elhangzott, fontos, hogy ne azt hangsúlyozzuk, hogy a kolozsvári magyar polgárság, kisiparosság és társaik a huszadik század második felétől, végétől áldozatok voltak, küzdöttek s harcoltak.

A beszélgetés születésnapi jókívánságokkal zárult. Macalik Arnold azt kívánta, hogy legyenek generációk, akiknek át lehet adni a „dolgokat”, hogy „biológiailag maradjunk a toppon, hogy legyünk”.

Maksay Ágnes azt tette hozzá, hogy azt szeretné, hogy „ne csak a gyerekeink, hanem az unokáink és az ükunokáink is érezzék magukat otthon, itthon Kolozsváron”. Lupescu Radu gyakorlatiasabb kívánságot fogalmazott meg, azt, hogy a város kapja vissza történelmi címerét.