– Mit tart a kereszténység legnagyobb kihívásának a 21. században?

– Rómában megszoktam, hogy világegyházban gondolkodom, amit le kell bontani kontinensekre, régiókra, országokra. Ha kifejezetten Európában szeretnék gondolkodni, akkor szerintem a kereszténység számára a legnagyobb kihívás épp az identitás megőrzése, hogy ne feledjük el a gyökereket. Hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy az egyház lassan megszűnik, a keresztények eltűnnek, holott ez nem igaz, hiszen például a katolikus egyház világszinten növekszik, csak sajnos nem Európában. Tehát ezt tartom kihívásnak: hű maradni a kereszténységhez, a krisztusi tanításhoz.

– És a hitélet tekintetében milyen állapotban van az erdélyi római katolikus egyház, maguk a hívek, e téren milyen tapasztalatokat szerzett a hazatérését követően?

– Sajnos kevesebb a tapasztalatom, mint amennyit reméltem, a koronavírus megakadályozott a szabad mozgásban. Ettől eltekintve igyekszem, nemrég három plébánost látogattam meg az egyházmegye szélén, Máramarosban. Picit aggódva mentem, vajon mit fogok találni, erre lelkes papokkal, hívekkel találkoztam, akikről sugárzott az öröm, úgy érzem, én gazdagodtam, gyarapodtam, nem nekem kellett őket vigasztalni, bátorítani; persze megerősíteni mindenképpen.

Még folyamatban van a főegyházmegye, Erdély valóságának megismerése, ami csak találkozások révén lehetséges. Vannak statisztikáink, plébánosaink beszámolnak, ez alapján ki lehet alakítani egy elképzelést, de szükséges a személyes találkozás. Igyekszem minél inkább megismerni, hogy mi a valóság.

– Közel három évtizeden keresztül tevékenykedett a Vatikánban, ellátta a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetői tisztségét, három szentatyát is szolgált. Mit jelentett, jelent II. János Pál, XVI. Benedek, majd pedig Ferenc pápa a katolikus egyház számára?

– Mindannyian mások, egyediek vagyunk, és ez így van rendjén. Mindenkit arra figyelmeztettem, ne próbáljuk összehasonlítani se a pápákat, se a korábbi plébánost az újjal, mert mindenkinek vannak erősségei, karizmái, akárcsak gyengébb pontjai, amihez kevésbé ért. Számomra áldás volt három pápaságot megérni, még ha ez nem is jelent közvetlen munkatársi kapcsolatot, gyakori találkozást a szentatyával, csak az elöljárókon keresztül.

Ugyanakkor megvannak a személyes élmények is. II. János Pál pápával találkozni kellett, látni a mosolyát, hallani, ahogy azonnal van találó replikája. Benedek pápát hallgatni kellett, ő akkor volt elemében, amikor professzorhoz hasonlóan előadást tartott, kifejtett egy témát. Ferenc pápát egyszerűen nyomon kell követni, ő a meglepetések embere: itt is, ott is tesz valamit, ezek találó dolgok, amikre érdemes odafigyelni. Sokszor ráhúzzuk, hogy a szentatya ilyen vagy olyan, közben nem vesszük észre, hogy egy-egy kijelentésében, mozdulatában, tettében mély üzenet van, amit ki lehet bontani.

– Ferenc pápa kellemes meglepetést okozott itteni híveinek, amikor tavaly Romániába, Erdélybe látogatott, ezen belül Csíksomlyóra is. Ennyi idő távlatából miben látja a pápalátogatás jelentőségét?

– A szentatya erdélyi, romániai útjának előkészítésekor még Rómában voltam, tehát úgymond a másik oldalról, nem az itthoni valóságból láttam, ami nem is volt rossz. Úgy érzem, sikerült sok olyan mozzanatot megvalósítani, ami különben nem lett volna lehetséges. Másfél év távlatából is azt mondom, amit akkor: tegyünk különbséget aközött, hogy a szentatya mit tett, mondott, tanított, és aközött, amit az itteni körülmények lehetővé tettek. Hogy bizonyos dolgokat nem tehetett, vagy nem a mi reményeink szerint történtek, nem a szentatya a hibás, és mi sem, ezek voltak a körülmények, akár elfogadjuk, akár nem.

Sajnos voltak konkrét nehézségek, akadályok. Ugyanakkor a látogatásnak nagyon mély mondanivalója van, elég, ha újra felidézzük a beszédeit. Nem is ártana, mert úgy érzem, úgy vagyunk vele: a szentatya jött, elment, megvolt a látogatás, és közben mintha nem éreznénk, hogy hagyott nekünk feladatot, küldetést, amit nekünk kell megélnünk, megvalósítanunk, amihez jó irányelveket hagyott. Érdemes ezeket elővenni, lebontani plébániák szintjére is, a mindennapi életünkben megvalósítani. Egyébként hazatérésem után elbeszélgettem hívekkel, akik ott voltak Csíksomlyón, és mindannyian azt mondták: a rossz idő, a megpróbáltatások ellenére is azt érezték, itt több volt, mint maga a szentatya. Úgy beszéltek róla, hogy volt valami plusz, valami kegyelem. Ne felejtsük el, ezt fontos megőrizni.

– Márton Áron szenttéavatási ügyének posztulátoraként is tevékenykedett a Vatikánban. Többször meggyőződésének adott hangot, miszerint erről még nincs ugyan papírunk, de Áron püspök már szent. E téren bizakodó?

– Hál’ Istennek sokunk meggyőződése, hogy Márton Áron püspök úr szent, csak még nyilvánosan nincs kijelentve. A koronavírus-járvány miatt lehetetlenné vált, hogy terveim szerint visszamenjek Rómába, és új tényeket, dokumentumokat mutassak be az ottani illetékeseknek. Úgy vagyok ezzel, hogy kell írni hivatalos leveleket, de erre hivatalos válasz jön, aminek nincs hangszíne, emögött nem látom a mosolyt. Sokkal jobb, amikor az ember személyesen tud érvelni, ezek általában gyümölcsözőbbek. Nem mondom, hogy elakadt Áron püspök ügye, de most picit áll. Én már nem lehetek posztulátor, mert az ügy úgymond tulajdonosa lettem, az aktor, aki előmozdítja azt. A posztulátornak Rómában kell tartózkodnia, ilyen szakemberünk nincs, én pedig afelé hajlok, hogy olyan szakembert bízzunk meg a feladattal, aki nem erdélyi. Nemrég a nuncius atyával is beszéltem Áron püspök ügyéről, támogatja az elképzelést, a főesperesekkel tartott online ülésen is szóba hoztam. Lényeges, hogy továbbra is imádkozzunk, mert nekünk Áron püspök úrra nagyobb szükségünk van, mint neki arra, hogy elismerjük az ő életszentségét.

– Mi a helyzet az erdélyi magyar történelmi egyházak nagy szívfájdalmával, a restitúció megakadásával? E téren lát lehetőséget az elmozdulásra?

– Amint hazajöttem, Jakubinyi érsek úrtól és a munkatársaktól volt lehetőségem rátekinteni a kérdésre; a gyulafehérvári egyházmegyében nagyon sok a visszaigénylés, ragaszkodunk is ezekhez. Az elmúlt években ez elakadt, de az utóbbi hónapokban úgy érzékelem, hogy picit ismét van arra hajlandóság, hogy ezekhez a megakadt ügyekhez hozzányúljunk, sőt talán azokhoz is, amelyeket eddig elutasítottak. Nekiültünk a jogászunkkal, és minden ügyet elővettünk. Intenzíven dolgozunk azon, hogy ezeket megsürgessük. Úgy látom, vannak biztató jelek arra, elmozdulni látszik az elakadt állapotából a visszaszolgáltatás kérdése.

– Püspökké szentelésekor többekkel is elbeszélgettem a Gyulafehérváron összesereglett hívek közül, és egyikük felidézte: egy ön által vezetett Márton Áron-zarándoklat során Gergely atya volt az őrzőangyala. Mire törekszik, mit szeretne, mire emlékezzenek majd a hívek főpásztori szolgálatából?

– Érezzék, hogy amit mondok, azt komolyan gondolom. Népszerűségre nem törekszem, nem is lenne lehetséges, inkább fölvállalom, hogy mondjuk ki az igazságot, azt, hogy ezért küzdeni kell. Nem simogatni tudok, hanem kemény munkát kérek, tegyük oda a vállunkat. A zarándoklatokon is elmondtam: nem én vagyok, aki Márton Áron püspökről mindent kiválóan tud. Vannak olyan aspektusok, amit mások jobban tudnak, gondolok például Marton József nagyprépostra vagy Lázár Csillára, a csíkszentdomokosi múzeum igazgatónőjére. Viszont teljes szívvel, meggyőződéssel teszem, amit teszek. Akkor lennék boldog, ha úgy éreznék a hívek, hogy jóban-rosszban, döcögve, de hitelesen éltem és tettem a dolgomat.

– Nehéz időket, járványhelyzetet, bezártságot átélve készülünk karácsonyra. Mi adhat hitet, erőt a hívek számára az ünnepek előtt?

– Karácsonyt az adventi idő, rákészülés előzi meg. Milyen könnyű lenne azt mondani, hogy karácsony az Úr Jézus születésével kezdődik, holott nem, arra is rá kell készülni. Így van ez az életünkben is, amikor van valami, amit annyira várunk, akárcsak a gyermek, aki számolja, mennyit kell még aludni.