Középiskolai tanulmányait itt végezte, majd egyetemi – mérnöki – diplomát egy másik történelmi régióban, a Bánságban, Temesváron szerzett, Lugoson letelepedett, majd fontos stáció lett az életében Erdély fővárosa, Kolozsvár is. „Születtem tömbmagyarként, éltem aktív szórványmagyarként, majd kultúrát építettem olyan helyen, amelyet alapvetően meghatároznak a magyarság és a románság nemzetépítő fronthatásai, ez pedig Kolozsvár” – foglalta össze Erdély „körbeélését” a róla szóló könyv napokban a kincses városban rendezett bemutatóján Bakk Miklós.

Már egyetemi hallgatóként, majd Lugoson közösség- és művelődésszervezőként felhívta magára a Securitate vigyázó szemeinek figyelmét, ugyanakkor a bánsági kisvárosban az 1989-es rendszerváltás előtt és után is megannyi sorsformáló kihívással szembesült. Megtapasztalta, milyen a szórványlét a román–magyar polgári együttélés hagyományaival bíró Lugoson, aktív szerepet vállalt a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség (BMDSZ) megalakításában, de az RMDSZ országos struktúráiban is, nekivágott a politikának, nyolc évig városi önkormányzati képviselőként is tevékenykedett, miközben búcsút mondott eredeti, mérnöki szakmájának.

Majd miután nem találtak rajta fogást, vagyonjogi köntösbe csomagolva a felesége ellen indítottak büntetőpereket, amelyeket aztán megnyertek, de ez évekig tartott. Egyébként a támadások mögött részben a lugosi származású olasz multimilliomoshoz, Iosif Constantin Drăganhoz, a Vatra Românească nacionalista szervezet tiszteletbeli elnökéhez (fiatalon a Román Vasgárda ifjúsági szervezetének vezetője volt) köthető intézmények, személyek húzódtak. Bakk Miklós kitartó kezdeményezésére a lugosi román városvezetés belement, hogy díszpolgári címet kapjon az anyagi ágon lugosi származású Teller Ede atomfizikus; nem az előterjesztőn múlt, hogy ez végül mégsem valósult meg.

„Itt értettem meg, hogy mi a kompromisszum művészete, hogy mi a szavak egyidejű súlya és könnyedsége a politikában, és azt a belső morális ellentmondást, hogy jó eszközökkel is lehet rosszat, és rossz eszközökkel is lehet jót cselekedni a politikában” – foglalja össze egy évtizedes politizálásának legfőbb tapasztalatát Bakk Miklós, aki ekkor már alaposan elmélyedt a politikafilozófiában és -elméletben. Az RMDSZ-en belül annak az önkormányzati-szervezeti modellnek, „állammodellnek” a támogatói közé tartozott a kilencvenes évek elején, amely azt célozta, hogy civil társadalmi környezetben az erdélyi magyarság olyan különállást tud kivívni, olyan teljes autonómiát megvalósítani, ameire csak állami intézményrendszer képes.

„Miért volt romantikus elképzelés ez az állammodell? Mert olyan keretben próbálta megszervezni a romániai magyar társadalmat, ami fenntarthatatlan volt az adott körülmények között” – ad választ harminc év elteltével az akkori – és későbbi – törekvések kudarcának okára az egyik legismertebb erdélyi magyar politológus, aki szakértőként dokumentumokat készített elő az RMDSZ, majd az EMNT számára is, és aki számára személyes hűségelvet jelentett kitartani a hathatós hozzájárulásával kidolgozott különböző autonómiakoncepciók mellett akkor is, amikor már látszott, hogy az RMDSZ koalíciós együttműködési megállapodásai keretében nincs sok esélyük. (Kiderül a könyvből az is, hogy adott pillanatban komolyan felmerült az RMDSZ berkeiben, miszerint ő legyen a második ember a szövetségben a szintén kézdivásárhelyi Markó Béla mellett, utóbbi végül Takács Csabát választotta ügyvezető elnöknek).

Bakk Miklós oszlopos tagja volt a transzilvanizmus újraértelmezési kísérletének számító Provincia-projektnek, majd a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Politikatudományi Tanszékének oktatójaként (később tagozatvezetőként, docensként) részt vett a felsőoktatási intézmény magyar tagozatának önállósodását, illetve a Bolyai Egyetem újraalapítását célzó magyar–román, valamint magyar–magyar vitákban, csatákban is, ütközve az Andrei Marga rektor képviselte „multikulturális egyetem”-koncepció támogatóival, beleértve magyar értelmiségieket is. Alaposan rávilágít a magyar oktatói karon belül kialakult megosztottság okaira is.

Nem véletlen, hogy 2016-tól a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán folytatta, ahol most is egyetemi docensként tevékenykedik, de már Kézdivásárhelyről ingázva az óráira. Közben ne feledjük, hogy aktív szerepet töltött be a romániai magyar sajtó rendszerváltás utáni legnagyobb sajtóprojektjében azáltal, hogy két évig (2001 és 2003 között) főszerkesztette a Krónikát, miközben publicisztikai munkája is meghatározó volt, megannyi, az erdélyi magyar, a román belpolitika, valamint a nemzetpolitika kérdéseit, aktualitásait elemző vezércikket jegyzett a napilap hasábjain.

De Bakk Miklós szerteágazó tevékenységei közül talán kevéssé ismert, hogy 2005 és 2010 között tagja volt a romániai Soros Alapítvány kuratóriumának, sőt adott pillanatban felkérték az elnöki teendők ellátására is, de nem fogadta el. Szerinte a Soros-alapítványok hálózata két lépcsőben működik, amelyek közül a kezdeti, a társadalomépítő vetület hasznos, hiszen utazáshoz, tanuláshoz, tudáshoz juttat fiatalokat. „De ezután következett egy másik lépcső, a globalista elit kiépítésének korszaka. Holott globalista nemzet nem létezik, kell valami, amit hazának lehet nevezni, ami a lokalitáshoz, a kulturális sajátossághoz kötődik, e nélkül nem lehet identitáscsoportot kiépíteni” – fejtette ki az univerzalista eszménnyel szembeni, a kötetben részletesebben is kifejtett kritikáját a kolozsvári könyvbemutatón Bakk Miklós.

A kisebbségek sorsformálásával foglalkozó, az autonómia „hosszútávfutóinak” egyikeként is számon tartott politológus, egyetemi oktató már diákként a „két kultúra” C. P. Snow angol fizikus és író által megfogalmazott eszmét tartotta ideáljának, vagyis azt, hogy át kell hidalni a természettudományos kultúra, illetve a humán tudományok közötti szakadékot. Bakk Miklós azt vallja, az által „belakott” földrajzi kör szellemi kört is kirajzol, és ez is egy erdélyiség. Ezek után mi csak annyit tudunk hozzáfűzni, hogy hosszú életet kívánunk ennek a körnek a tágításához.