– A járványhelyzet szinte mindenkire érvényes hozadéka, hogy megváltozott a közösségi élet, a személyes kapcsolatok jellege. Az iskolások, egyetemisták, a munkaközösségekhez tartozók és az idősek is jószerivel korlátozottan tarthatnak élő, személyes kapcsolatot egymással a kényszerű távolságtartás miatt. Hét hónapja tart a járvány, az emberek talán bele is fáradtak abba, hogy fenyegetettségben élnek, amit tetézhet, hogy kevés a lehetőség a szemtől szembeni találkozásra. Ilyen körülmények között valóban elmagányosodnak az emberek?

– Igen, mindez jelen van a társadalmunkban. Úgy vélem, az elmagányosodás ellensúlyozásában nagy szerepük van a közösségszervező intézményeknek, egyházaknak, egyesületeknek, annak, hogy működtessék továbbra is programjaikat online térben. A virtuális események nyilván nem helyettesíthetik a személyes jelenlétű közösségi életet, de úgy tűnik, sikeresen tudják pótolni azt. Úgy is mondhatjuk, a találkozások értékének felét vissza tudják adni a virtuális alkalmak, tehát arra biztatnék mindenkit, hogy ha teheti, vegyen részt az online szervezett közösségi eseményeken.

Tudjuk, hogy elmagányosodás tekintetében az idősebb generáció van leginkább veszélyben, ráadásul ennek a rétegnek kevésbé van hozzáférése az online platformokhoz, kevésbé ért a digitális világ használatához. Ők azok, akikért elsősorban aggódnunk és tennünk kellene. Ez viszont csak úgy valósulhat meg, ha valamelyest „személyes”, mondjuk telefonos megkeresések formájában felvesszük a kapcsolatot az idősekkel. De akár a lépcsőházban a szomszédokkal, „tisztes távolból” váltott pár szónak is nagy a jelentősége, vagy bárminek, ami lehetőséget nyújt az idősek számára, hogy elmondhassák valakinek, mi bántja, nyomasztja, foglalkoztatja őket. Persze a fiatalabb generáció tagjai közül is sokan vannak, akik elszigetelődnek a közösségtől, rájuk is érvényes, hogy jó lenne, ha bekapcsolódnának az online kapcsolattartásba.

– Korábban gyakran esett szó arról, hogy sokan épp azért ódzkodnak a virtualitás használatától, mert attól félnek, hogy elidegenítő hatása van…

– Igen, de ez a fajta ellenállás a járvány idején fokozatosan kezdett lebomlani. A virtuális kapcsolattartás, közösségi élet ha nem is ugyanaz, mint a személyes találkozás, de pótléknak nagyon jó. Hasznos lehet a magány ellensúlyozására egy online kiállításon, előadáson, bármilyen szakmai vagy közösségi rendezvényen való részvétel.

– A nyári hónapokban talán feloldódott az emberekben a járvány okozta tavaszi, kezdeti riadalom, mostanra azonban a fertőzésszámok növekedésével talán még nagyobb fokú szorongást él meg a társadalom tekintélyes része, ráadásul az emberek ódzkodnak is a személyes kapcsolattartástól. Hogyan befolyásolja mindez a lelkiállapotunkat?

– A járvány elején, tavasszal másként élték meg az emberek a helyzetet, mert új volt számukra. Sokan voltak, akik nevetgélve, könnyedén álltak hozzá, sőt akadtak, akik számára egyenesen érdekes, kihívásszerű volt az elszigetelődés. Az emberek egy része örült a kényszerű lelassulásnak, voltak, akik határozottan észlelték ennek előnyeit. Most viszont az embereknek inkább nehezére esik, mert kifulladtak, ugyanakkor a közvetlen veszély is nagyobbnak tűnik, mint tavasszal. És azt se kell feledni, hogy a mostani betegséghullám ősszel történik, amikor az emberek általában is lehangoltabbak, fogékonyabbak a meghűléses betegségekre. Természetesen ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy sokan nehezebben viselik a bezártságot, és hogy mélyebb lelki hatása van a „második hullámnak”.

– Ennek ellensúlyozására mit lehet tenni egyénileg? Például mit tehetnek a középkorúak, hogy segítsenek ebben a periódusban az időseknek vagy akár a gyerekeknek, akik szintén jórészt elszigetelődnek társaiktól?

– Mindenkinek körül kell néznie a saját portáján, és azokért a rászorulókért – akár gyerekekről, akár idősekről, betegekről legyen szó –, akikkel közvetlen a kapcsolata, kell vállalni a felelősséget. Rendszeres kapcsolattartást kell velük kezdeményezni. Ezt intézményi, mondjuk egyházi szinten nem nagyon tudják megtenni. Egyénileg a saját felelősségünk, hogy odafigyeljünk azokra, akiket a környezetünkben az elmagányosodás fenyeget.