Ellensúlyozni a járvány miatti elmagányosodást: Román Mónika pszichológus lelki segítségnyújtásról, egyéni felelősségvállalásról

– A járványhelyzet szinte mindenkire érvényes hozadéka, hogy megváltozott a közösségi élet, a személyes kapcsolatok jellege. Az iskolások, egyetemisták, a munkaközösségekhez tartozók és az idősek is jószerivel korlátozottan tarthatnak élő, személyes kapcsolatot egymással a kényszerű távolságtartás miatt. Hét hónapja tart a járvány, az emberek talán bele is fáradtak abba, hogy fenyegetettségben élnek, amit tetézhet, hogy kevés a lehetőség a szemtől szembeni találkozásra. Ilyen körülmények között valóban elmagányosodnak az emberek?

– Igen, mindez jelen van a társadalmunkban. Úgy vélem, az elmagányosodás ellensúlyozásában nagy szerepük van a közösségszervező intézményeknek, egyházaknak, egyesületeknek, annak, hogy működtessék továbbra is programjaikat online térben. A virtuális események nyilván nem helyettesíthetik a személyes jelenlétű közösségi életet, de úgy tűnik, sikeresen tudják pótolni azt. Úgy is mondhatjuk, a találkozások értékének felét vissza tudják adni a virtuális alkalmak, tehát arra biztatnék mindenkit, hogy ha teheti, vegyen részt az online szervezett közösségi eseményeken.

Tudjuk, hogy elmagányosodás tekintetében az idősebb generáció van leginkább veszélyben, ráadásul ennek a rétegnek kevésbé van hozzáférése az online platformokhoz, kevésbé ért a digitális világ használatához. Ők azok, akikért elsősorban aggódnunk és tennünk kellene. Ez viszont csak úgy valósulhat meg, ha valamelyest „személyes”, mondjuk telefonos megkeresések formájában felvesszük a kapcsolatot az idősekkel. De akár a lépcsőházban a szomszédokkal, „tisztes távolból” váltott pár szónak is nagy a jelentősége, vagy bárminek, ami lehetőséget nyújt az idősek számára, hogy elmondhassák valakinek, mi bántja, nyomasztja, foglalkoztatja őket. Persze a fiatalabb generáció tagjai közül is sokan vannak, akik elszigetelődnek a közösségtől, rájuk is érvényes, hogy jó lenne, ha bekapcsolódnának az online kapcsolattartásba.

– Korábban gyakran esett szó arról, hogy sokan épp azért ódzkodnak a virtualitás használatától, mert attól félnek, hogy elidegenítő hatása van…

– Igen, de ez a fajta ellenállás a járvány idején fokozatosan kezdett lebomlani. A virtuális kapcsolattartás, közösségi élet ha nem is ugyanaz, mint a személyes találkozás, de pótléknak nagyon jó. Hasznos lehet a magány ellensúlyozására egy online kiállításon, előadáson, bármilyen szakmai vagy közösségi rendezvényen való részvétel.

– A nyári hónapokban talán feloldódott az emberekben a járvány okozta tavaszi, kezdeti riadalom, mostanra azonban a fertőzésszámok növekedésével talán még nagyobb fokú szorongást él meg a társadalom tekintélyes része, ráadásul az emberek ódzkodnak is a személyes kapcsolattartástól. Hogyan befolyásolja mindez a lelkiállapotunkat?

– A járvány elején, tavasszal másként élték meg az emberek a helyzetet, mert új volt számukra. Sokan voltak, akik nevetgélve, könnyedén álltak hozzá, sőt akadtak, akik számára egyenesen érdekes, kihívásszerű volt az elszigetelődés. Az emberek egy része örült a kényszerű lelassulásnak, voltak, akik határozottan észlelték ennek előnyeit. Most viszont az embereknek inkább nehezére esik, mert kifulladtak, ugyanakkor a közvetlen veszély is nagyobbnak tűnik, mint tavasszal. És azt se kell feledni, hogy a mostani betegséghullám ősszel történik, amikor az emberek általában is lehangoltabbak, fogékonyabbak a meghűléses betegségekre. Természetesen ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy sokan nehezebben viselik a bezártságot, és hogy mélyebb lelki hatása van a „második hullámnak”.

– Ennek ellensúlyozására mit lehet tenni egyénileg? Például mit tehetnek a középkorúak, hogy segítsenek ebben a periódusban az időseknek vagy akár a gyerekeknek, akik szintén jórészt elszigetelődnek társaiktól?

– Mindenkinek körül kell néznie a saját portáján, és azokért a rászorulókért – akár gyerekekről, akár idősekről, betegekről legyen szó –, akikkel közvetlen a kapcsolata, kell vállalni a felelősséget. Rendszeres kapcsolattartást kell velük kezdeményezni. Ezt intézményi, mondjuk egyházi szinten nem nagyon tudják megtenni. Egyénileg a saját felelősségünk, hogy odafigyeljünk azokra, akiket a környezetünkben az elmagányosodás fenyeget.

Sokan amúgy is hajlamosak a bezárkózásra, és erre a járvány pluszokot adott. Az ilyen emberek annyira elszigetelődhetnek, hogy ha mondjuk még fél évet tart a pandémia, akkor talán nincs is visszaút.

– Úgy értve, az elmagányosodástól a közösségi élet felé?

– Igen. Tehát annyira bezárkózhat valaki, hogy már képtelen lesz közösségi életet élni. És egyre többen lehetnek emiatt depressziósok, paranoiások, pánikrohamban, szorongásban szenvedők. Ezt elkerülendő, mindenkinek rendszeresen ajánlott kapcsolatot tartania azokkal az ismerőseivel, akik a környezetében „marginális” helyzetben vannak.

– A nehezebb időkben is gyakorta hangoztatják a pozitív hozzáállást, amit persze jelenleg nem annyira egyszerű kialakítani, tekintve, hogy a médiából, a közösségi oldalakról, az emberek közti közvetlen beszélgetésekben is rengeteg negatív töltetű információ ömlik ránk. Ennek ellenére lehetséges lenne valamelyest mégis pozitívan látni a dolgokat?

– A pozitív hozzáállás az alkalmazkodás egyik fázisának tekinthető. De nyilván alkalmazkodni az fog, akiben van elég életenergia, akit a munkája, családja amúgy is egyfajta közösségi vérkeringésben tart. Jelenleg a pozitív hozzáállás a helyzethez való alkalmazkodás egyik fázisának tekinthető. Korábban, még tavasszal sok szó esett arról, hogy a karanténnak is megvannak a pozitív hozadékai: az embereknek jut idejük arra, hogy a családtagjaikkal több időt tölthetnek, stb.

Tavasszal, nyár elején három hónap kevés idő volt ahhoz, hogy beépüljön az életünkbe az a látásmód, miszerint helyzetünket a kilátástalanság ellenére valamelyest mégis pozitívan értékelhetjük. Viszont most, hogy újra korlátozottá vált az életünk, és tovább tart a járványhelyzet, az alkalmazkodás egyre inkább beépül az életünkbe. Tudjuk, hogy nem lehet szórakozni, kulturális eseményekre járni, külföldre vagy akár belföldre utazgatni. Így az arra való igényünket, amire most nincs lehetőség, áthangolhatjuk másra.

Nyilván akinek megmaradt a munkahelye, akinek van családja, annak könnyebb. Aki viszont az elmagányosodás felé halad, az nem láthatja ezeket az előnyöket. Tehát ezek az emberek vannak veszélyben: félő, hogy a mostani bizonytalan helyzetben, a „második hullám” miatt elvesztik a maradék életkedvüket.

– Mi az, amit biztatásként lehet mondani ebben a helyzetben? Amikor nem látjuk a végét, és sokan mondják, hogy még hosszú ideig fog tartani? Mi az, amit lelki hozzáállásként gyakorolhatunk a mindennapokban, a gondolatokban?

– Csak azt, amit már említettem: amit derűlátóan fedeztünk fel tavasszal a járványhelyzetben, a karanténban, hogy ezeket most újra beépíthetjük a gondolatainkba, az életünkbe, szokásrendszerünkbe. És ami nagyon fontos, az egymás iránti felelősségvállalás pozitív hozadékait érdemes felfedezni. Például ha felkeresünk valakit, aki hajlamos a szomorúságra, elmagányosodásra, érdemes észrevenni, mennyire hálás. Nyilván aki az állását elvesztette, annak sokkal nehezebb pozitívan gondolkodnia, de azoknak is érdemes legalább megpróbálni annak örülni, ami értékelhető: a lelassult életnek, annak, hogy jobban odafigyelhetünk egymásra.

Amúgy a Föld, a környezet is lelassultabb életre vágyik, tisztább levegőre. Valamilyen mértékben át kellene adnunk magunkat a lelassulásnak, és örülni ennek. Most kezd lassan szokássá válni az internethasználat, kezdenek azok is megbarátkozni vele, akik eddig ellenezték. A technika vívmányai adta lehetőségeknek is lehet örülni, és nem föltétlenül kell mindent, ami most történik, veszteségként megélni.