A tanulási folyamat és az egyéni képességek

A házi feladat mint csatározások terepe

„Úgy gondolom, hogy a szülő addig segítsen a gyermeknek az iskolai feladatok teljesítésében, amíg tud. Megtörténhet ugyanis, hogy bizonyos szinttől kezdve már nem tudja tartani a lépést a tananyaggal. Gondoljunk arra: ha nem iskolai feladatról volna szó, és a gyermekünk egy számára megoldhatatlan problémába ütközik, megpróbálnánk-e segíteni (ha tudnánk)?” – fejtette ki a Krónika kérdésére a szakember. Úgy vélekedett, amikor a szülő nem tud konkrét segítséget nyújtani, általános feladatmegoldási stratégiákat ajánlhat, vagy a feladathelyzetekhez való viszonyulási formákat közvetíthet a gyermek irányába: ha komolyan vetted a feladatodat, megtettél mindent, amit tudtál, magadhoz képest a maximumot nyújtottad, és mindez nem volt elég, akkor nem marad más, mint annak elfogadása, hogy „itt vannak a határaim”. Ugyanakkor az, hogy a szülő segít az iskolai feladatok elvégzésében, nem azt jelenti, hogy napról napra együtt tanul a gyermekkel, hanem azt, hogy elérhető, követi a gyermek tevékenységét, és ahol azt tapasztalja, hogy segítségre van szükség, ott közbelép. „Nagyon fontos, hogy a házi feladat elkészítése a gyermek felelőssége legyen, és ne a gyermek-szülő játszmák, csatározások területe. Nem mindig a mennyiségi jellemzők határozzák meg egy tevékenység hatékonyságát.

A szülőnek az iskolai feladatokba való „bevonására” vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy nem az számít a gyermek iskolai sikere szempontjából, hogy ki hány órát tanul a gyermekével naponta, hanem az, hogy hogyan viszonyul a gyermek tanulásához” – figyelmeztetett a pszichológus. Kérdésünkre, hogy konkrétan miként  segíthetnek hatékonyan a szülők, hogy a gyerek sikereket érjen el az iskolában, Kacsó Ágnes azt javasolja, erősítsék a gyermek autonómiáját az iskolai feladatokkal kapcsolatban (pl. a diák felelőssége a házi feladat megoldása, ő dönti el, milyen sorrendben készíti el a leckéit, milyen plusztevékenységre iratkozik be, milyen pluszfeladatot vállal stb.). Ezenkívül a szülőnek a tanulási folyamat fontosságát kell hangsúlyoznia az elért eredményekben, és nem a gyermek egyéni képességeivel magyaráznia azokat. Lényeges az iskolával kapcsolatos szülő-gyermek interakciók pozitív érzelmi légköre is, sőt ez utóbbi különösen fontos: beszélgessenek az iskolai témákról, keressenek rá együtt az információkra – ez elmélyült beszélgetések kiindulópontját képezhetik, de állandó konfliktusok forrásai is lehetnek. A szakember rámutatott, hogy egy romániai kutatás szerint a családi konfliktusok második legfontosabb okát (az alkoholizmus után) az iskolával kapcsolatos témák képezik, így nem nehéz arra következtetni, hogy a konfliktusokkal terhes szülői „bevonódásnak” nincs pozitív hatása a gyermek teljesítményére.

A nyolcas osztályzat lehet kudarc vagy siker is

Általában az a mérvadó a szülő számára, hogy a gyerek hogyan interpretálja az iskolai dolgait, mennyire lelkesítik vagy kedvetlenítik el az iskolai élményei. Azt kérdeztük a szakembertől, hogy vajon elég-e, ha a szülő az iskolai siker és eredmények tekintetében csak a gyereke visszajelzései nyomán próbál képet alkotni a reális helyzetről, vagy meg kell erről hallgatnia, esetleg kérdeznie a tanítónőt, osztályfőnököt is? „Attól függ, hogy a szülőt mi érdekli. Azt, hogy a pedagógus hogyan látja a gyermek tevékenységét osztálytársaihoz viszonyítva, nagyjából tükrözik a jegyek. Ha a szülőnek ez nem elég, hanem a város/megye/ország azonos korú gyermekei között szeretné felmérni gyermeke helyzetét, tantárgyversenyre küldi. Ha pedig nem másokhoz viszonyítva akarja látni gyermekét, akkor arra kell figyelnie, hogy a gyermek hogyan éli meg az iskolai értékeléseket” – fejtette ki Kacsó Ágnes. Arra is felhívta a figyelmet, hogy vannak olyan gyermekek, akik kudarcként élik meg a nyolcast, másoknak az ötös is siker lehet. Ez természetesen sok dologtól függ: a gyermeknek az illető tantárgyhoz, tanárhoz és iskolához fűződő viszonyától, saját motivációjától és igényszintjétől, de elsősorban a mindezt valamilyen szinten meghatározó szülői elvárásoktól.

„A kudarcélmény rontja a gyermek önértékelését, és elkerülő viselkedés lehet az eredménye: a gyermek inkább nem próbálkozik, minthogy újabb kudarcokat kelljen elkönyvelnie” – mondta el a szakember. Rámutatott, sok szülő azonban nem a gyermekére figyel, nem az érdekli, hogy a gyermeknek melyek az erős és gyenge pontjai, hanem másokhoz viszonyítva akarja látni helyzetét. „Számomra ezt mindennél beszédesebben bizonyította a szülők reakciója a Magyarországon elemi iskolában bevezetett szöveges értékelésre, ami valahogy így hangzik, természetesen nagyon leegyszerűsítve: „Pistike érdeklődő, lelkes, nagyon ügyesen érvel, azoknál a feladatoknál azonban, amelyeket nem sikerül egyből megoldania, gyorsan feladja és az egyéni próbálkozások helyett inkább segítséget kér”. Világos, hogy sokkal többet mond, mint egy hetes-nyolcas. Irányt is mutat a szülői beavatkozás számára. A szülők azonban nem szerették/szeretik ezt az értékelési módot, ugyanis nem tudják, hogy hol áll a gyermek a többiekhez viszonyítva...” – mondta el a pszichológus.

Szülő és pedagógus együttműködése

Kacsó Ágnes arra is kitért, hogy mit tehetnek egymással összhangban vagy külön-külön a szülő és a pedagógus, ha a gyerek kudarcélményektől szenved, vagy úgy érzi, nem tud eléggé teljesíteni az iskolában. „A szülőnek és az iskolának mindig együtt kell működnie a gyermek sikere érdekében. Az amerikai oktatási törvény, amelyet úgy neveznek, hogy „No Child Left Behind” („Egy gyermeket sem hagyunk lemaradni”) kimondja, hogy az iskolai siker az iskola, a család és a gyermek közös felelőssége. Nálunk a család és az iskola gyakran a barikád más-más oldalára kerül, ami azzal magyarázható, hogy a legtöbb pedagógus nem partnernek tekinti a szülőket, hanem az autoritás helyzetéből kezeli azokat” – fejtette ki a szakember. Mint mondta, valójában a cél közös, hisz a pedagógus és a szülő egyaránt azt szeretné, ha a gyermek sikeres lenne az iskolában, viszont ahhoz, hogy a szülőt valóban „bevonódásra” bírja, egyenrangú félként kellene kezelni. Elfogadni, hogy valamit azért ő is tud a gyermekről, még ha esetleg iskolázatlan is: mégis ő nevelte fel iskoláskorig, és ha nem old házi feladatokat a gyermekkel, nem feltétlenül annak a jele, hogy nem érdekli a gyermek iskolai élete. Sok hátrányos helyzetű szülő rengeteg energiát fektet a gyermeke iskolázásába, csak lehet, hogy amit tesz, az nem hatékony, vagy egyszerűen láthatatlan az iskolából. Ilyen esetekben az együttműködés biztosan a gyermek teljesítményének a javulásával járna. Ehhez azonban a pedagógus részéről nagyon sok tapintatra van szükség. A házi feladatok megoldásán túl nyilván sok vonatkozásban fontos a szülő szerepe abban, hogy milyen iskolai sikereket ér el vagy kudarcokat él meg a diák. A kérdésre, hogy mi a leglényegesebb, amire a szülőnek oda kell figyelnie óvodás, kisiskolás, általános iskolás vagy gimnazista gyerekének iskolai teljesítményével, kudarcával, sikereivel kapcsolatban, a szakember kutatási eredményeket említett. „Ezek azt mutatják, hogy az iskolai siker szempontjából nem annak van döntő jelentősége, hogy a szülő old-e házi feladatokat a gyermekével. Ami fontosnak bizonyul, az a családi harmónia, a gyermeknek nyújtott érzelmi támogatás, az iskolával kapcsolatos elvárások és a rendszeres beszélgetések. Ezek minden életkorban fontosak”– vélekedett Kacsó Ágnes.

Arról, hogy mikor indokolt, hogy a gyereket magánórára járassa a szülő, ha nincs ideje vagy már nem tud segíteni a gyereknek a nehezebb tantárgyakban, a szakember kifejtette: attól függ, hogy a szülőnek milyenek az ambíciói. Egyes szülők magánórára járatják a gyermekeiket, ha nem tud kiváló szintet tartani egy tantárgyból, mások akkor lépnek, ha a gyermek az iskola által elvárt minimális szintet sem tudja tartani. Vannak, akik úgy találják, hogy a gyermek nem tud annyit, mint más iskolába/osztályba járó kortársai, és ezért járatják őt magánórára. „Megtörténhet, hogy egy gyermek szakirányt szeretne változtatni, és a különböző szakok közötti tantervbeli különbségek áthidalása miatt lesz szüksége magánórákra. Itt arra kell gondolni, hogy a magánóra a gyermek számára pluszteher, és azt kell a szülőnek mérlegelnie, hogy mikor érdemes ezt a pluszterhet vállalni. Természetesen lényeges szempont, hogy a gyermek mit szeretne, mi az ő véleménye ezzel kapcsolatban, hisz a legdrágább magánóra is kárba megy, ha a gyermek „szabotálja”, nem motivált és nem fektet bele energiát, bár fizikailag részt vesz rajta, pszichikailag nem” – vélekedett a szakember.