Összetartozó protestánsok

A két felekezet a színmagyar falu cigányságán is „testvériesen osztozik”. A roma férfiak többsége unitárius vallású, asszonyaik meg reformátusok. A miértre senki nem tud pontos választ adni. „Mert minket így kereszteltek, és mi is így kereszteljük a gyermekeinket” – egyszerűsítik le a választ a szentgericei cigányok. A két egyház híveit nemcsak a vegyes házasságok kötik össze. Azonosak a gondok meg az örömök, olykor közös az istentisztelet helyszíne is. A falu egykori, latin neve is ökuménizmusra, jó megértésre predesztinálja lakóit. A Sancta Gerecia szent kegyelmet jelent. Az unitáriusok a települést Szentgerlicére keresztelték, ami később Szentgericévé egyszerűsödött.

A Maros megyei faluban két, egymástól néhány száz méterre lévő dombtetőre építették a református és az unitárius templomot. A jelenlegi unitárius templom már a 14. században állt. Az eredetileg gótikus stílusban épített templomot 1670-ben átalakították; a 18. században a helyi híveknek pedig fegyvert kellett ragadniuk ahhoz, hogy megvédjék a katolikusok elől. A műemlék jellegű templomban többször ült össze az egyház zsinata. A később betelepedő reformátusok hajléka jóval később, 1760-ban épült, tornyát rá egy évszázadra húzták fel.

Összemelegítő „didergés”

A két felekezetet a hajdani húsvéti népszokások is összekötötték. Egyike a Nyárádmentén elhíresült, ma már csak az öregek emlékében élő szokásnak a didergés volt. A múlt század 30-as éveiben a két gyülekezet ifjai még közösen didergettek. Néhány fiatalember csoportba verődve, élükön egy mókamesterrel, az ünnep első napján, éjféltájban elindult „dideregni”. Előszeretettel keresték fel a fiatal házasok otthonait; a kiszemelt családok házainak tornácra nyíló ajtaját keresztbe tett karóval kötötték ki, hogy a bent lévők ne tudjanak kijönni. Ezek után az ablak alá állva és a fázó ember reszkető hangját utánozva, az illető családban meglevő vagy várható eseményeket “kidideregték”, azaz viccesen világgá kiáltották. Ilyen volt például a gólya kelepelése vagy házasulandó szándék, illetve leánykérés. De a ház lakóinak jó vagy rossz tetteit, erkölcsi botlásait sem hallgatták el. Az is volt a tulajdonképpeni célja ennek a szokásnak, hogy megtréfálják egymást ünnep fejében. Amint az öregek mesélik, megharagudni ezért nem volt szabad. A tréfás kedvű fiatalok mindaddig dideregtek, amíg vagy piros tojást kaptak, vagy a viccet viccel fizetve vissza a didergők nyakába a háziak padlásról egy veder vizet le nem zúdítottak. A szentgericei fiatalok már rég nem „dideregnek”, de idén húsvétkor is együtt ünnepeltek.

Egyiké a múlt, másiké a jövő

„Miénk a múlt, a reformátusoké a jövő” – fogalmazta meg egy mondatban Balázs Sándor unitárius lelkész. A gyülekezet dicső múltja Tiboldi István költő nevével fűződik össze, aki negyedszázadon keresztül nevelte a szentgericei ifjúságot. Iskolamesteri tevékenysége kiterjedt a kántori teendőkre is, de végzett szószéki szolgálatot is. Nem az a tanítómester volt, aki a négy alapművelet megtanításával befejezettnek tekintette tanítói munkáját. Nem alapított családot, és nem vállalt egyetlen olyan tevékenységet sem, ami elvonta volna a neveléstől. Az 1880-ban elhunyt iskolamesterről nevezték el azt az alapítványt, amelyet főként az idősek sorsának enyhítésére hoztak létre. Az alapítvány létrehozásának szükségszerűségét a gyülekezet kiöregedése is diktálta, hiszen a szentgericei unitárius közösség megfogyatkozása az utóbbi évtizedekben aggasztó méreteket kezdett ölteni. Balázs Sándor a tavaly hatszor keresztelt és tizenkétszer temetett. Református kollégája, Rigmányi Benjámin nem küzd hasonló gondokkal. Nem csak annak örülhet, hogy a 90-es évek elejét jellemző kitelepedési hullám óta a fiatalok nem hagyják el a települést, hanem annak is, hogy minden egyes üresen maradt háznak rövid időn belül gazdája akad. Sokan hagyják el „a város zaját”, és szívesen költöznek a Marosvásárhelytől mintegy húsz kilométerre fekvő, dombok közé rejtett faluba. „Lassan, de biztosan gyarapodunk. Gyülekezetünk szolgálatkész, összetartó, nőszövetségünk pedig ritkaságszámba menő egész Nyárádmentén. Csupán a templomlátogatással van némi gond, de úgy látom, a fiatal nemzedék is beszokik Isten házába” – mérlegeli gyülekezetét a lelkipásztor. Rigmányi büszkesége, a Keresztelő Szent János anyjáról, Erzsébetről elnevezett nőegylet, mely rendkívül szerteágazó tevékenységet folytat. Tagjai a falu összes egyházi és világi eseményében kiveszik a részüket. „Bármire kérem a nőszövetség tagjait, a lehető legszívesebben segítenek. Mindent megtesznek, ami a szorgos asszonyi kezektől kitelik. Nemcsak az egyházért meg a faluért dolgoznak, hanem a marossárpataki öregotthont is rendszeresen látogatják, és ajándékokkal halmozzák el a beutalt személyeket” – dicséri nőegyletét a református lelkész. A húsvét és a pünkösd lejártával az Erzsébet Nőszövetség immár a saját ünnepére készül: május 24-én az egylet zászlóját szentelik.