Dúl a válság Murokországban

Murokország Maros megye zöldségtermesztő falvait – Lukafalvát (újabban Dózsa György), Ilencfalvát, Lőrincfalvát, Mezőteremit és Káposztásszentmiklóst – tömörítő terület hagyományos elnevezése. Maga a név a 19. században született (Benkő Samu művelődéstörténésznek tulajdonítják), de a Nyárád termékeny öntéstalaján virágzó zöldségtermesztés már a 16–17. századtól főfoglalkozása volt a vidék lakosságának. Nemcsak a közeli Marosvásárhelyre, hanem a távolabbi erdélyi városokba is rendszeresen szállították szekereken a kiváló zöldségfélét. Mint kiderült, ma már egyre többen hagyják abba a termelést.

A fiatalok hátat fordítottak

A Mezőteremiben élő Sztrátya József szomszédjával, Györffy Árpáddal együtt azon kevesek közé tartozik, akik az ősi mesterséget űzik. Mintakertészekként emlegetik őket a környéken. Sztrátya József és felesége a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének tanfolyamain gyarapították szüleiktől, nagyszüleiktől örökölt tudásukat.

„Magyarországon is voltunk tapasztalatcserén, gyakorlati oktatáson Szatymazon és Debrecen környékén, ahol biogazdálkodást tanultunk. Előbb egyéves, majd féléves tanfolyamon vettünk részt. Régebben másodállásként űztük ezt a ténykedést, de most már kizárólag ezzel foglalkozunk” – mondta a Krónikának Sztrátya József, aki korábban hosszú ideig a marosvásárhelyi vegyipari kombinátban dolgozott.

Mint mondja, a környék fiataljai közül soknak eszébe sem jut mezőgazdasággal foglalkozni. Legtöbben a könnyebb, jövedelmezőbb városi munkát részesítik előnyben. Szezonban a kertészetben napi 10–16 órát kell dolgozniuk. Sztrátya József és neje három hektáron termeszt gyökereseket, hagymaféléket, káposztaféléket, céklát, paprikát, padlizsánt. Sőt idén újítottak: földiepret kezdtek termeszteni 20 árnyi területen.

Ódzkodnak a társulástól

Murokország falvaiban járva már 1990-től hallunk arról, hogy a földterülettel rendelkező gazdáknak társulniuk kellene ahhoz, hogy az értékesítés szervezettebb, könnyebb legyen. De ez húsz év múltán is csak terv maradt. A szövetkezést ugyanis az itt élők ma is egyféle kollektivizálásnak tekintik.

„Az értékesítés úgy történik, hogy autóval naponta bejárunk a környékbeli városok piacaira” – magyarázza József. Csakhogy piacra vagy ő, vagy a felesége jár be, és akkor felügyelet nélkül maradnak a kertészetben dolgozó napszámosok, akikkel igen sok a gond. Napi 40–50 lejt kérnek, és ha nem járnak folyton a nyomukban, akkor „nincs látszatja a munkájuknak”. A Sztrátya család a földterület alapú uniós támogatáson kívül semmiféle szubvenciót nem igényelt, hitelt sem vett fel soha.

Mint mondja: nem szeretnek tartozni. No meg ahhoz, hogy pályázzanak, a gazdáknak legkevesebb 30 hektáron kellene gazdálkodniuk. Ahhoz, hogy a környéken megjelent nagy bevásárlóközpontok árusítsák a Murokországban megtermelt, jó minőségű zöldséget, begyűjtő-, tárolóközpontra lenne szükség, ehhez társulni kellene.

Ha Sztrátya Józsefnek pénze lenne beruházásra, akkor akár fűtött fóliasátrat is építene, és tavasszal primőráruval rukkolhatna ki a piacokon, de erre nem gondol, ilyesmibe nem mer belefogni. „Nem tudjuk felvenni a versenyt a külföldi áruval. Persze tudjuk, hogy ezt vegyszerezéssel érik el, de a vásárlókat ez nem érdekli” – mondta József, mikor arról érdeklődtünk, hogyan fejlődhetne a gazdaságuk.

Távol a termőföldtől

Így marad minden a régiben: kevés gépi erővel, sok-sok munkával, piacra járással teszik a dolgukat, ahogy ők fogalmaznak: gyakran látástól vakulásig. A másik gondjuk az utánpótlás. Három gyerekük közül kettő az Amerikai Egyesült Államokban él, a harmadik azért van itthon, mert ő még csak 15 éves. Lányuk Dél-Karolinában éppen doktorál, vegyésznek készül. Nem szándékszik hazajönni.

A nagyobbik Sztrátya fiú Chicagóban él, lelkészként dolgozik. A Sztrátya szülők egyáltalán nem tartották vissza gyerekeiket, nem biztatták őket arra, hogy folytassák a zöldségtermesztést. „Legszívesebben mi is abbahagynánk az egészet, de mi ebbe születtünk bele” – mondják egyszerre, majd hozzáteszik, a szép zöldséges jövője igen bizonytalan.