Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy míg korábban az 52 km-es Aranyosgyéres–Gyalu szakasz átadását ígérték 2008 végére, ma már csak 25 km aszfaltburkolatról beszélnek az illetékesek. A bökkenő csak anynyi, hogy meglehet, helikopterrel kell majd a pályára tenni a szalagvágni érkező pártvezetők autóit, mert a választásokig leaszfaltozható 25 kilométerre csak a munkagépeknek szánt földutakról lehet felkanyarodni. Sem Tordán, sem Gyaluban nem épültek meg a bekötőutak, a csomópontok. A pálya aszfaltja a két település között a mezőben kezdődik, és a mezőben végződik majd. Alkalmatlan lesz tehát arra, hogy Kolozsvár, Torda és Aranyosgyéres mellett vezesse el az átutazóforgalmat. Pedig hát a Kolozsvár bejáratainál állandósulni látszó dugó is jelzi, erre lenne a legnagyobb szükség.
És aki nap mind nap arra kényszerül, hogy órákat töltsön az autóban, az egyre kevésbé lesz már bizakodó. Az elmúlt években ugyanis túlságosan sok sztrádatervet harangoztak be nagy csinnadrattával, és túlságosan kevés valósult meg ezekből. Emlékezzünk csak vissza, milyen nagy téma volt a 2000-es évek elején a Calafat–Vidin Duna-híd, és a hidat a Zsil-völgyén át bekötő autópálya. Nem lett belőle semmi. A négyes pán-európai korridor mentén kijelölt dél-erdélyi pálya nyomvonalán is alig történt érdemi munka. A tengerpartra vezető Nap autópálya is csak lassan araszolgat a román rónán, a Marosvásárhelyt Szovátán és Gyergyón át Moldvával összekötő pálya, vagy a kolozsvári városi autópálya pedig csak afféle ábrándnak tűnik. A kívülálló azt látja, az ígéretek és a megvalósítások pályája egyre csak távolodik egymástól.
Az erdélyi magyar polgárnak – aki esetleg a nyári vakációjában azt is megtapasztalhatta, a háború után talpra állt Horvátország milyen autópályák építésére volt képes – csak jelenthet enyhe vigaszt, hogy annak a pályának az építése halad a legjobban, amelyik a legfontosabb számára, amelyik Erdély szívén át halad a román–magyar országhatár felé.
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.