2007. június 27., 00:002007. június 27., 00:00
A szenet, k?olajat, dohányt vagy sót magára valamit adó kormány, ugyebár, nem adja ki a kezéb?l, de hát ezt a – talán nem minden alap nélkül kialakult – történelmi klisét alaposan felülírták az uniós jogszabályok, illetve a szabad versenyt szorgalmazó piaci törvények.
Sóügyben is érdekek és ellenérdekek csapnak össze a parlamenti csatározásban, s egyenként talán nem is nagyon akad kifogásolnivaló közöttük. Csakhogy a magánosítás elhúzódása annak a mentalitásváltásnak az elhúzódását is eredményezi, amely nélkül fikció a sóágazat megújulása.
A bányászat els?dleges termékére való igény ma már egyre diverzifikáltabb formában jelentkezik. Természetesen továbbra is sózzuk az ételt, meg télen az utat is – bár ezt a módszert egyre aggályosabbnak tartják az autógyártók és környezetvéd?k egyaránt –, gipszet is gyártunk bel?le. Az igazi embert és jöv?t formáló feladat azonban a ritka természeti adottságnak a helyi közösség érdekébe való állítása. Parajd szemléletes példája annak, miként válhat egy egész település éltet?erejévé, munkaképes lakosságot foglalkoztató életformájává a sókitermelés és környéke. Hasonló felismerésre, illetve a felismerés életbe ültetésére még nem sok példa van, s ennek az állapotnak a prolongálásával fenyeget az ágazat magánosításának politikai töltet? halogatása.
A gazdasági tervezés csak tisztán körvonalazható jöv?kép esetén elképzelhet?, márpedig err?l egyel?re csak álmodozhat a sóhivatalok kénye-kedvének kiszolgáltatott sóbányászat.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.
