Mindkét közösséggel együtt lehet és együtt kell érezni. Mert amilyen felemelő érzés látni a tordai magyarok sokéves fáradozásának a beteljesülését ígérő iskola (újra)születését, éppoly letaglózó és torokszorító a kolozsvári magyar iskola megszűnése. Utóbbi esetében csak az lehet a még fájóbb, hogy egy szintúgy sokéves várakozás után igen sok fáradozással és áldozatos munkával újraindított magyar felekezeti iskolát nem állami nyomásra, hanem önként ad fel a mindenkori legbiztosabb letéteményesünk, az egyház. Pontosabban az az egyházi hatóság, amelynek minden észérv szerint a kínkeservesen újraépülgető erdélyi magyar társadalom egyik intézményét kellene erősítenie, fejlesztenie, tartalommal feltöltenie. Ha kell: minden áron. A felekezeti iskolák léte és értelme ellen sokan és sokat hadakoztak már mifelénk is több-kevesebb sikerrel, kommunisták, kishitűek, hitetlenek és tájékozatlanok egyaránt. Alig hihető, hogy a kolozsvári katolikus gimnázium sorsa feletti döntést kezdeményezők és azt meghozók az iménti csoportok valamelyikéhez tartoznak. Éppen azért érthetetlen egy önálló, autonóm, saját hatáskörben, saját szükség szerint működtetett magyar intézmény feladása. Erre nincs magyarázat, mint ahogyan a gyulafehérvári római katolikus teológiai karnak a Babeş–Bolyai Tudományegyetembe, tehát egy állami intézménybe való beolvasztására sem volt magyarázat pár évvel ezelőtt. Az önfeladásra soha nem is lehet magyarázat, legfeljebb csak magyarázkodás. Az sem lehet érv, hogy az állam kötelékeibe visszaadott iskola vagy egyetem fenntartására, javítására, fejlesztésére könnyebben megszerezhetők például az állami források. Lám, a tordai magyar iskola egyetlen lyukas garast sem kapott ahhoz, hogy a ma kezdődő tanévben legalább a legelemibb és legemberibb körülményeket megteremtse, a szülőknek, a barátoknak, az embereknek Isten mégis adott annyit – pénz is, hitet is –, hogy ünneppé váljon az ünnep, és tartalmassá a forma.
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.