2007. november 02., 00:002007. november 02., 00:00
Mit kezdjünk a történelemnek azzal a szeletével, amely véglegesen lezártnak tûnik, mégis itt kísért – idõbeli közelsége, még élõ tanúi, valamint jelenlegi politikai utóhatásai okán? A probléma érzelmi-szimbolikus töltete gyakran összeütközésbe kerül a pragmatikus geopolitikai vonatkozásokkal, s attól függetlenül, hogy felvetését idõszerûnek minõsítjük-e vagy sem, az biztos: Tallinntól Budapestig vérre menõ feszültségeket képes gerjeszteni, elsõsorban a szovjet múlt relikviáinak sorsát hatalmi és identitásbeli kérdésként kezelõ orosz hozzáállás miatt. A kegyeleti szempontokat hangoztatóknak abban van igazuk, hogy a múltnak ezt a részét nem lehet meg nem történtté tenni, ergo jelképes maradványait sem illik kirekeszteni a társadalmi köztudatból, fõleg ha egy emlékállítási gesztusról van szó – amilyen egy hõsi emlékmû is. Ennek az érvelésnek viszont két megfontolás mond ellent, a sepsiszentgyörgyi obeliszk esetében legalábbis. Egyrészt az emlékmû már rég nem látja el szimbolikus „feladatát\", vagyis megszûnt a kollektív emlékezet helyének lenni, tekintve, hogy az eredeti szándéktól eltérõ rendeltetéssel használják a város lakói: lekerült róla a vörös csillag, és afféle publikus hellyé vált, amelyet többek közt plakátok, falfirkák „ékesítenek\". Mint ahogy annak a nézetnek az igazságtartalma is aligha vonható kétségbe, miszerint az emlékmû – még ebben a „deszakralizált\" formájában is – a szovjet megszállás és a kommunista elnyomás évtizedeire emlékeztet szüntelen köztéri jelenlétével. S mint ilyennek, nincs helye a polgári demokrácia kanonizált terei(be)n, sokkal inkább egyfajta „szürke zónában\", amilyen egy katonai temetõ vagy szoborpark. A múlt és jelen közti jelképes senkiföldjén.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.
