Ki tudja, ha otthon találta volna a plébános urat, ha megoszthatta volna vele, vagy bárki mással a bánatát, talán megtalálja a megnyugvást, talán nem is szánja rá magát a végzetes cselekedetre.
És Gráncsa Szomna olyan falusi kisközösségben élt, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol évszázadokon keresztül élt a közösségi szellem, és ennek a megkopott változata a 21. századba is átöröklődött.
A kolozsvári Bódis Andreáról és Kingáról még a lépcsőházi szomszédok is alig tudtak valamit. Õk a nagyvárosi elidegenült világ porszemeinek érezhették magukat. Azt gondolhatták, amiként a létük is alig volt észrevehető, úgy a hiányuk sem lesz feltűnő. Vagy épp ellenkezőleg, végzetes tettükkel próbáltak kitörni a névtelenségből, a szürkeségből. Az a tragikus, hogy nemcsak a környezetüktől, de egymástól sem tudtak vigaszt, támaszt nyerni.
Lehet, hogy a gyászoló családok tehernek érzik az érdeklődést, szívesen magukra maradnának a gyászban, de talán mégsem baj most a nyilvánosság. Nem baj, hogy e torokszorító történetek a kívülállókat is megrázzák. Alkalmat adnak ugyanis arra, hogy ki-ki magába szálljon. Elgondolkozzon például azon, hogy családtagjai, rokonai, munkatársai, a körülötte levők megkapják-e tőle a minimális törődést. Túl tud-e lépni az anyagiak világán, tud-e érzelmeket táplálni. Olyanokat, amilyenekre ő maga is vágyik. Alkalmat adnak arra, hogy ki-ki feltegye magának a kérdést: vajon türelmetlenségével, fásultságával, passzivitásával nem taszít-e ő maga is valakit olyan helyzetbe, hogy már nem érez más kiutat, csak az önkezű halált.
Ha az önvizsgálatot sokan elvégzik, talán sem Gráncsa Szomna, sem a Bódis ikerlányok nem éltek hiába. Nem haltak hiába.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.
