Az a kérdés ugyanis, hogy egy lassan rutinszámba menő műtétet hol végeztet el az államfő
nemcsak a rendszerről szól, hanem a bizalomról is.
Sőt talán erről szól leginkább. Traian Bãsescu a hazai műtét elutasításával azt üzente,
nem bízik a romániai egészségügyben. És ha az az államfő nem bízik benne, akinek –
tisztsége folytán – a legrangosabb bukaresti kórházakban kizárólagos használatú kórtermet,
műtőt tartanak fenn, akinek azonnal a legjobb hazai szakemberek sorakoznak fel a betegágya
mellett, akkor mit szóljon a közember. Az, akinek hasonló panaszokkal esetleg gyalog kell
bevánszorognia a kórházba, ha pedig beutalják, a patikából kell hozatnia fájdalomcsillapítót,
mert a kórház gyógyszertárából kifogyott, akinek papírlapot kell tennie az éjjeliszekrényen
hagyott pohárra, hogy ne hulljon belé a vakolat, és még azért is borítékot kell csúsztatnia
a fehér köpeny zsebébe, hogy feltöröljék a port az ágya alatt. Bãsescu választása immár
országnak-világnak üzeni: katasztrofális állapotban a román egészségügy; indokolt, hogy
az egészségügy-miniszter benyújtsa a lemondását.
Az államfői üzenet azonban magára az államfőre nézve is szégyenletes. Látványosan húzza
át ugyanis azt az imázst, amelyet Traian Bãsescu spontán módon is, de tudatosan is
építgetett.
Azt a látszatot, hogy ő a nép fia. Afféle közhalandó, aki hidegben kötött sapkát húz a
fülére, aki – ha úgy adódik – egy-egy felhajtott kupica után is odaül a volán mögé, aki
tökmagot ropogtat a futballmeccsen. A bécsi műtét azt üzeni: mindez csak színjáték, amikor
élesbe megy a dolog, inkább a kiváltságokat választja.
E szép kis történet után csak az a kérdés, hogy az egészségügy-miniszter vagy az államfő
méltóbb a lemondásra.
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.
szóljon hozzá!