Hiszen a győzelem olyan sikerélményt nyújt nemcsak sportolónak, hanem akár egy egész nemzetnek is, hogy abból a felhajtóerőből hosszú távon is erőt lehet meríteni.
Ezért nem véletlen sem az amerikaiak hagyományosan győztes beállítottsága és az ebből eredő sikereik, de a kínaiaké sem, akik az életükben tán egyszer adódó alkalommal pénzt és még ki tudja mit nem kímélve mutatják meg a nagyvilágnak: ők a győztes nemzet. És hasonlóképpen nem véletlen egyetlen ember vagy állam azonos törekvése. Ezért érthető a türelmetlenségünk, és bizonyos mértékig az is, hogy a gálát a magunk szemszögéből ezekben a napokban drámaként szoktuk emlegetni.
Pedig a sikerélményre éhes szurkolói elvárásunkból eredően rosszul látjuk a dolgokat. Nem igaz, hogy a Pekingben bennünket is képviselő sportolóink kevésbé tehetségesek, mint az ezekben a napokban sikert sikerre halmozók. És nem igaz, hogy például kézilabdás lányaink elfeledték a Sidneyi vagy a zágrábi leckét: nemcsak elveszíteni, de menteni is lehet egy mérkőzést az utolsó utáni pillanatokban. És nem igaz, hogy sportolóinkban nincs annyi hit és akarat, mint amennyi az 1938-ban jobb keze fejét elveszítő, de bal kézzel lőni megtanuló, és 1948-ban Londonban, majd 1952-ben Helsinkiben kétszer is olimpiai győztes céllövő Takács Károlyban volt. Hozzá hasonló kaliberű embereink ott vannak Pekingben.
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.