Az idõs házaspár nem tartozott a magyar rockzene rajongói közé, polcaikon szimfonikus lemezek és Sebõ Ferencék elsõ táncházlemezei sorakoztak; meglehet, nem is hallottak Szörényi Leventérõl és Bródy Jánosról. Az István, a királyról azonban igen. „Ezt nem szabad kihagyni” – bíztattak.
Akkor, 24 évvel ezelõtt, a kádári Magyarországon afféle nemzeti zendülésnek számított a rockopera. Míg Romániában Adrian Pãunescu és társai a nemzeti érzéseket a kommunista ideológiába ágyazottan kínálgatták, Magyarországon a szocializmus internacionalista kiadása volt érvényben. Ebbe pedig addig nem nagyon fért bele az, ami magyar érzelmekre apellált. Ennek megfelelõen reagált a közönség is. István, de elsõsorban Koppány szólóira elfojtott érzések szabadultak fel a nézõk tízezreibõl, nagypapák és unokák csápoltak önfeledten a ritmusra.
Talán ez az érzésvilág az, amivel az István, a király rockopera ma, 24 év után is hatni tud. Ez lehet az oka annak, hogy mára a magyar kultúra alapjává vált. Aligha akad olyan 12 és hatvan év közötti magyar, aki ne ismerné, aki ne tudná eldúdolni vagy elénekelni egyik-másik dalát. Meglehet, ez teszi érdemessé arra, hogy Európa kulturális fõvárosában, Nagyszebenben is a magyar hét egyik legfontosabb, legreprezentatívabb produkciója legyen.
Szörényiék azzal alakítottak nagyot, hogy a történelemidézésnek olyan formát adtak, amelyet nemcsak a fiatal generáció, hanem bárki képes volt befogadni. Tömegkultúrává tették Szent István történetét. Erdélyben is, Magyarországon is százezrek tanulták a rockoperából Koppány nevét, a kereszténység felvétele körüli belviszályok történetét. Az István, a király tehát betöltötte funkcióját. De a magyar zene szégyene is lehet, hogy 24 év után is ez a legreprezentatívabb, hogy hasonlóan hatásos zenei produkció azóta nem született.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.
