2007. június 04., 00:002007. június 04., 00:00
Ez a Greenpeace vagy az Attac aktivistái által mozgósított összefogás ugyanis többféle elégedetlenséget szintetizál és fordít át a nagy Gonosz Globalizátor elleni indulatba. Ebből következően e tüntetések globalizációkritikája is sokarcú: egyszerre jelenti a nemzetek jogainak visszaállításáért folytatott harcot, a kapitalizmus kíméletlenségének a bemutatását és olyan összeesküvések leleplezését, amelyek szociális és ökológiai lelkiismeret nélküli kevesek mesterkedését jelenti a sokak és a jövő érdekei ellen.
De e szélsőbaloldali, szélsőjobboldali elemeket és a világjobbítás rajongását egyaránt tartalmazó heterogén mozgalom – amelynek kétségtelenül nagy érdeme, hogy ébren tartja korunk problématudatát – e kritikai katyvaszon túl már nemigen jut. Hogy az antiglobalizmus ne silányuljon politikai szenvedélybetegséggé, ahhoz tudnia kell realista módon beépülnie a létező politikába anélkül, hogy eközben eredeti célját – a transznacionális tőkemozgás következményeinek demokratikus kontrollját – feladná. Ehhez viszont fontolva „deglobalizáló” reálpolitikusok kellenek. Akiknek eszközöket és lehetőségeket már többen is javasoltak, például a Nobel-díjas James Tobin, aki felvetette a nemzetközi pénzügyi műveletekre kiszabott minimáladó gondolatát.
De ami a legfontosabb: a „deglobalizálás” reálpolitikusainak világosan kell látniuk, hogy a globalizációs folyamatokra a jó válasz nem a piacok szétverése, hanem a helyek – az életterek, a régiók – és a közösségek kapcsolatának az erősítése.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Bár politikai karrierjének, szánalmas közéleti megnyilvánulásainak egyszer s mindenkorra vége, a nagybányaiak számára is örök tanulságként kell szolgálnia, hogy soha többé ne szavazzanak bizalmat a polgármesterükhöz hasonló politikai brigantinak.
„Nagy tételben lehetne fogadni, hogy a választási évet követően, 2025-ben jön majd a nyugdíjemelés böjtje, amikor elő kell teremteni valahonnan az ehhez szükséges pénzt, ami csakis adóemelések formájában folyhat be, vagy esetleg hitelfelvétel útján”.
Magyar futballisták állnak sorfalat, megtapsolják román ellenfelüket, román szurkolók pedig éltetik Magyarország válogatottját? Ilyesmi eddig teljesen szürreálisnak tűnt, sci-fibe illő jelenetnek számított, erre tessék, mégis megtörténik.
Mihai Tîrnoveanu és magyargyűlölő bandája számára semmi sem drága, ezt számtalanszor bebizonyították a nacionalista szeánszok kísérte úzvölgyi temetődúlás, a magyar államfő nagykárolyi látogatása során tanúsított megnyilvánulásaik alkalmával.
Ukrajnai háború ide, infláció és gazdasági problémák oda, a romániai nyilvánosság és a politikum ismét csak talált egy olyan témát, amelyet a jelek szerint sokkal, de sokkal fontosabbnak tekint ezeknél.
Rövid időn belül két vaskos sallerbe is sikerült belefutnia a korábban legendásan hatékonynak tartott román diplomáciának.
Így, az Ukrajna ellen Oroszország által indított agresszió első évfordulóján a világ történéseire a legnagyobb befolyással bíró vezetők által tett nyilatkozatok alapján egy dolog jelenthető ki biztosan: a háború még jó ideig velünk marad.
Első látásra úgy tűnik, messze van az úzvölgyi katonatemető nyugalmához szükséges rendezés. A Csíkszentmárton község gondozásában lévő temetőben le kell bontani és eltakarítani az illegálisan felállított betonkereszteket. Akkor valójában mi a gond?
Azon valószínűleg kevesen lepődnek meg, hogy Moszkva szemét nagyon szúrja, hogy Moldovának Nyugat-barát, EU-csatlakozást célul kitűző kormánya van.
Elszörnyedve, részvéttel, szánakozással, a gyász érzésével követik az emberek szerte a világon a Törökországot és Szíriát sújtó pusztító erejű földrengés következményeit.
