Egyértelmű, hogy Ukrajna egyre nehezebb helyzetben van, így EU részéről akár jóemberkedő pótcselekvésnek is nevezhetjük, hogy a magyar félrenézés mellett a tagállamok megszavazták a csatlakozási tárgyalások megkezdését. Azt ugyanis objektíven nézve még a legnagyobb jóindulattal sem lehet kijelenteni, hogy Ukrajna bármilyen formában megfelelne az uniós tagság feltételeinek.

Nem arról van szó, hogy bárki is kétségbe vonná: Ukrajna brutális orosz agresszió áldozata, az ország ellen Moszkva olyan mérvű, nagyléptékű területrabló háborút indított, aminek a mértékét semmiképpen sem indokolják az egyébként az országban élő orosz ajkú közösség ellen az ukrán hatóságok által valóban elkövetett visszaélések. És az sem, hogy amúgy nyugati – elsősorban amerikai – gazdasági érdekek is állnak annak hátterében, hogy Ukrajnát mindenképpen igyekeznek a nyugati érdekszférába vonni.

Hanem arról, hogy az EU-hoz méltatlan az egész eljárás, ami az ukrán EU-csatlakozások megkezdése kapcsán zajlik. És nem csupán a magyar ellenkezés, illetve a magyar kormányfő „stratégiai kávészünetére” vonatkozó német kancellári javaslat miatt. Hanem egyszerűen azért, mert azok a politikusok, akik a tárgyalások megkezdése mellett kardoskodtak, csupán egy dolgot tesznek: fölöslegesen hitegetik Ukrajnát.

Merthogy Ukrajna területén jelenleg háború zajlik. Az ország jelentős része orosz megszállás alatt van, vagyis nem tudni, hogy mekkora terület csatlakozhatna az EU-hoz. A harcok ugyanis folyamatosan zajlanak, a frontvonal ide-oda tolódik, ami ma még az ukrán kormány fennhatósága alatt van, az lehet, hogy holnap reggel már orosz megszállás alá kerül.

Nem véletlen, hogy az uniós csatlakozás előtt megkövetelték a közép- és kelet-európai tagjelöltektől, hogy államközi alapszerződésben rögzítsék azon szomszédaikkal, amelyekkel valamilyen vita állt fenn, hogy nem támasztanak egymással szemben területi követeléseket.

Ukrajna esetében ez ma nem lehetséges – Oroszországnak esze ágában sincs leállítani a háborút, pláne most, amikor nyeregben érzi magát, ami annyit jelent, hogy az EU egy háborút készül éppen a saját határain belülre „importálni”.

Az ukrajnai közállapotok, a demokráciadeficit, a korrupció szintén közismert. Magyar szempontból pedig kiemelten fontos a kisebbségek helyzete, amely kapcsán a kijevi parlament az utolsó pillanatban fogadott el egy módosítást.

Ez azonban – amint azt a kárpátaljai magyarok politikai szervezete jelezte – az előremutató lépések ellenére továbbra is korlátozza az őshonos közösség jogait, diszkriminatív, és messze áll attól, hogy teljes mértékben visszaállítsa a 2014-es állapotokat.

Márpedig amíg ez így van, addig Ukrajnának egyetlen civilizált klubban sincs helye.

Egyes értékelések szerint egyébként a magyar kormányfő azért fenyegetett vétóval, és végül a csatlakozási tárgyalások megkezdése helyett azért vétózta meg az Ukrajnának nyújtandó 50 milliárd eurós támogatást, mert így akarja kicsikarni az Európai Bizottságtól, hogy végre adja oda Magyarországnak a neki járó uniós támogatásokat.

Amiben akár lehet is valami. Elvégre amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten: a brüsszeli illetékesek a homályos jogállamisági vádakkal valójában csupán leplezni próbálták és próbálják azt, hogy egyszerűen csak zsarolni akarják a magyar kormányt – és közvetve az azt megválasztó magyar polgárokat –, amiért az nekik nem tetsző ideológia mentén határozza meg a prioritásait és hozza meg döntéseit.

Szó se róla, senki sem mondja azt, hogy Magyarország tökéletes, de ha Brüsszelben úgy látják, hogy az őshonos magyar közösség nyelvi és oktatási jogait következetesen szabotáló Románia, ahol a miniszterelnök megengedi magának, hogy „toxikusnak” nevezze az EU több tagállamában is létező és jól működő autonómiára vonatkozó kezdeményezéseket, „jogállamabb”, mint Magyarország, akkor tényleg nagy a baj ezzel az egész unióval.

Hogy miről szól az egész, az is jól jelzi, hogy amint a brüsszeli elithez ideológiailag közelebb álló Donald Tusk lett Lengyelország miniszterelnöke, máris elkezdték csorgatni az eddig visszatartott pénzeket – amit Tusk rögtön azzal hálált meg, hogy nekirontott a közmédiának.

Kíváncsiak vagyunk, hogy ennek következtében mikor kezdenek el Brüsszelben a lengyel jogállamiságért aggódni, és mikor jelenik meg a nyilvánosság előtt vállvetve Ursula von der Leyen és Vera Jourová, hogy szögekkel kivert hetes cikkelyt lóbálva ostorozza a jogállamiság varsói lábbal tiprását.

De térjünk vissza Ukrajnához: uniós pénzek ide vagy oda, a kisebbségi ügyek megnyugtató – mármint a kárpátaljai magyar és az országban élő román, lengyel és egyéb kisebbségek számára megnyugtató – rendezéséig tényleg nem időszerű semmilyen uniós csatlakozásról beszélni.

Arról nem is beszélve, hogy a háború lezárásáig eleve csupán ködevés és pótcselekvés az egész csatlakozásosdi.

Egyébként a csatlakozási tárgyalások megkezdése tényleg jórészt inkább szimbolikus lépés – ettől függetlenül elsietett.

Annál kevésbé szimbolikus az ukrajnai háború anyagi finanszírozása, ami tényleg zsebbe és húsba vágó kérdés.

Ukrajna ugyanis nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: a nyugati harci eszközök és az ukrán egységek egy részének nyugati kiképzése ellenére az ukrán offenzíva elakadt. Ilyen körülmények között megfontolandó, hogy érdemes-e még több pénzt önteni a húsdarálóba. Főleg úgy, hogy Washingtonban is elakadni látszik a korlátlan pénzforrás, miután a republikánusok a képviselőházban legfeljebb akkor lennének hajlandóak megszavazni a további hatalmas összegű támogatást, ha a demokrata Biden-adminisztráció komoly lépéseket tenne a migráció megakadályozásának hatékonyabbá tételében.

Ennek kapcsán fölmerül a kérdés: mi indokolná, hogy az EU további eurótízmilliárdokat küldjön az ukrajnai háború folytatására, milyen haszna származik belőle?

Azt, hogy Ukrajna a nyugati országokat és a demokráciát védi, felejtsük el. A főleg az ukrajnai mezőgazdaságban érdekelt amerikai és egyes európai cégek érdekeit firtatva már közelebb járunk a valósághoz.

Na meg akkor, ha arra tippelünk, hogy számos európai ország kormánya és üzleti körei látnának jó bizniszt a háború utáni ukrajnai újjáépítéshez kapcsolódó zsíros szerződések megcsípésében, valamint abban, hogy a támogatások révén ennek érdekébe lekötelezzék az ukrán vezetést.

Mint ahogy a már említett „jóemberkedés” is bejátszik: több nyugat-európai kormány illetékesei is belpolitikai okokból csörtetik a kardot, mivel úgy értékelik, hogy az Ukrajnának szánt fegyver- és pénzküldemények növelhetik a támogatottságukat a lakosság körében.

Ennek érdekében erőltetnék az újabb katonai segély megszavazását – miközben kérdés, honnan lenne erre pénz.

Annyi bizonyos, hogy jövőre újabb kemény vitáknak leszünk majd tanúi a témában, amely kapcsán a „haladó” média ismét azt kezdte pedzegetni, hogy meg kéne szüntetni a kötelező kompromisszumot az uniós döntések meghozatalakor, vagy legalább szűkíteni kellene azon témák körét, amelyben ezt alkalmazzák, ehelyett inkább többségi döntésre lenne szükség.

Ami alapjaiban változtatná meg az EU-t, és hihetetlen veszélyeket jelentene a kisebb – jórészt közép- és kelet-európai – országok számára, amelyek így elesnének az egyetlen érdekérvényesítései lehetőségtől, és arra kényszerülnének, hogy a nagyok kegyeit keresve próbáljanak némi lehulló morzsát megszerezni.

Vagyis sok mindenről szól ez az ügy, amelyben Ukrajna európai jövője jóformán csak ürügy, hogy összecsapjanak az unió jelenéről és jövőjéről szóló érvek.

De szimbolikus gesztusok és hangzatos nyilatkozatok ide, elküldött vagy megvétózott támogatások és az EU működését érintő viták oda, egy dolog meglehetősen biztosnak tűnik: Ukrajna a csatlakozási tárgyalások elkezdéséről szóló döntés ellenére a megoldásra váró problémái miatt még hosszú-hosszú évekig nem lesz az EU tagja.

Már ha valaha egyáltalán az lesz.