Szeptember elején

A szőlő s a piros ribizli is érik, az almafáról már potyog a korán érő termés, a csíkos fajtából való. Rebi kutyus, aki a múlt télen születése másnapján testvérek és anya nélkül maradt, s hol Mama, hol Tata, hol a fiúk injekciós fecskendővel adták neki a tejet, míg életmagra kapott, s ím jóravaló és hűséges házőrzővé gyarapodott, szóval Rebi, a mindig játékos apró négylábú nem leli a helyét, hol ficánkol, hol nyüszít, megint s megint körbeszaglássza a sok csomagot. Tata hallgatag, mint mindig, ugyanúgy tesz-vesz, mint mindig, a déli hőségben a hűs szoba csendjébe keresztrejtvényt bogarászni, s a napi sajtót áttanulmányozni ugyanúgy elvonul, mint mindig, csak most a szokásosnál egy kicsit gyakrabban jön hátra a nyári konyhába. Mama ugyanúgy sürög-forog az apró boronaházikóban, mint szokott, ugyanúgy varázsolja elő a finomabbnál finomabb falatokat, s terít asztalt, mint szokott, rutinszerű mindenkori ügyeskedését legfeljebb annyival egészíti ki, hogy a hatalmas kerek asztalra a család egyik kedvencének számító, csokoládékrémmel bevont fatörzset is feltálal, s a kicsi tornácon osztja a szélrózsa minden irányába a mindenféle jóságokat. Tíz tojást nektek, tizet öcsédéknek, tízet húgodéknak. Paradicsomból, paprikából is felpakollak, fiam, ne adjátok ki érte a drága pénzt, amikor itthon minden megterem, karácsonyra pedig levágjuk az egyik disznót. Évike, Imi, nézzetek szét még egyszer, nehogy valami fontosat itt hagyjatok, Julika, az útleveled, a repülőjegyed, a pénztárcád, minden meglegyen, pakoltam egy kicsi almás tésztát, erőspistát, édesannát, remélem, hogy nem veszik el sem Bukarestben, sem Brüsszelben, sem Torontóban a vámosok; a ruháid kimosva, kivasalva, mérjétek meg a nagy táskát, nehogy több legyen huszonöt kilónál. Matykó, Orsi, Boróka, az iskolában ügyesek legyetek, s mihelyt hazaértek, kivegyétek az iskolából az elsősöknek járó ajándéktáskát. Fiam, ugye szóltál a legényeknek, hogy pityókaszedéskor kéznél legyenek, nincs olyan sok, valamelyik nap egykettőre kiszedjük. Igen, szóltam, Mama, Levinek, Daninak, minden rendben, ha hamarébb nem, huszonhatodikán, a szárazajtai megemlékezéskor megint itthon leszünk. Na, akkor. A repülőtér messze van. S Kolozsvár. S Kistarcsa. Óvatosan menjetek, s odafigyeljetek, s mihelyt hazaértek, felhívjatok. A kapuban Mama ismételten le-leveszi a szemüvegét, s leányunokáival együtt pityeregve egyenként átölel. Elmentek, fiaim, megint elmentek, mint a fecskék. Tata kicsit hátrébb, visszahúzódottan, szerényen, mint mindig, nem szól, nem kérdez, tanácsot sem ád, minek, amikor annak idején mindent elmondott, amit el kellett mondani; az aprókhoz lehajol, a nagyobbakkal kezet fog, legfeljebb a szeme csillog a szokásosnál inkább. A motor felburrog, s az áldott nyáron vidám gyermekzsivajtól és fenőttkacajtól teli udvarra hirtelen csend borul. Pedig még meleget süt a nap. Mégis szeptember eleje van.