2009. augusztus 07., 10:572009. augusztus 07., 10:57
Sőt az ottani magyarok budapesti idő szerint éltek, ami komoly kihívás elé állította azokat, akik ezzel nem voltak tisztában, és valamilyen rendezvényt kívántak megszervezni. Persze előfordulhat, hogy ez csak az ország visszamaradottságának volt köszönhető. Hiszen annak idején, amikor úgy 1993 körül arra jártam, a magyar zászlóval és magyar felirattal ellátott középület melletti közért kongott az ürességtől, a visszaúton pedig öt napig élvezhettem a csapi határátkelő vendégszeretetét, a lelkiismeretes ukrán határőrök és vámosok ugyanis szerettek alaposan átvizsgálni minden autóbuszt, ami 84 jármű esetén kissé elnyújtja a várakozási időt. Hanem ma már össze sem lehet hasonlítani a közállapotokat az akkoriakkal. Ukrajna jóval fejlettebb, ezért aztán ma már egészen természetes, hogy ők sem maradhatnak ki a Hogyan igyekezzünk állandóan vegzálni és lehetőleg megalázni a magyarokat? című játékból. A narancsos forradalom „demokrata” hőse, Viktor Juscsenko képviselte nacionalista kurzus eredményeként ma már olyan tankönyvek látnak napvilágot, amelyek az ukránok történetét egymillió évvel ezelőtt, az őskortól kezdik tárgyalni, leszögezvén, hogy az első ősemberek a mai Ukrajna területén épp Kárpátalján éltek. Egy városi legenda szerint valamelyik tankönyv vonatkozó leckéjének végén az egyik feladat így szól: Írj rövid fogalmazást az ukrán ősember mindennapjairól… Már el is képzelem, amint a kis Szerhij buzgón nekilát, és romantikus történetet fabrikál arról, amint Volodomir Hörrg, a kissé szőrös, ám annál ukránabb ősember reggel előmászik barlangjából, amelynek bejárata fölött cirill betűkkel olvasható a neve, majd rövid testgyakorlást követően felvonja a növényi eredetű anyagokkal megfestett ukrán lobogót, közben pedig elhörgi a himnuszt. Majd pedig útnak indul, hogy agyonverjen néhány gaz betolakodó magyar ősembert, akiket arról lehet felismerni, hogy nyereg alatt puhított őslajhárhúst esznek, és rendszerint háromujjú őslovakon (Hipparion) ülve gyakorolják a hátrafele nyilazást. Mindezt természetesen kizárólag a szeretett haza, Ősukrajna még nagyobb dicsőségére.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.