Poros akták környezete, avagy hogyan lehetne kezelni az ügynökügyeket

Nos, a Moyses Márton kálváriájáról írt könyvem készülő harmadik, javított és bővített kiadása okán lapozom ama securitatés anyagot. Az öt csomóra rúgó Moyses-dosszié összesen 663 lapot tesz ki, a kétoldalasan írt foliókat (ívrét, az ívek egyszeri összehajtásából származik; a fólió egy lapnyi íróanyag-mennyiséget jelent – szerk. megj.) is ideszámítva ennél lényegesen több oldalt. Olvasás közben azon kapom magam, hogy már nem eszem olyan forrón a kását, mint mondjuk, az első (2002), illetve a második (2017) kiadás idején.

Miért? Hát azért, mert a Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Bizottság (CNSAS) levéltárában őrzött iratanyagból nem derül ki a Moyses-ügy néhány előzménye. Például homályos, hogy mikor, kitől és hogyan jutott el a Securitatéhoz olyan információ, amelyet ennek a szervnek úgymond le kellett ellenőrizni, és amelynek nyomán egy „Babits Mihai” fedőnevű ügynököt állítottak rá Moysesre. Annyit tudunk, hogy a Securitate F-csoportja (filaj – megfigyelés, becserkészés, románul) által gyűjtött adatok szerint Moyses „magyar nacionalista, és a népi demokratikus rendszert rágalmazó jellegű versek írásával foglalkozik”, aminek következtében a Securitate 1959. november 14-én ún. ellenőrzést kezdeményezett (akkori román szakkifejezéssel: acțiune de verificare) Moyses ellen. A korabeli szabály szerint előírt 3–6 hónapos megfigyelés nyomán Moysest a „magyar nacionalista” nyilvántartásba sorolták, és 1960. augusztus 17-én nevére megnyitották az egyéni megfigyelési iratcsomót (román szakkifejezéssel: dosar de urmărire individuală, DUI). Akkor, amikor a szeku még nem is ismerte Moyses verseit… A többit igen tömören fentebb összefoglaltam. Említett könyvemben részletesen, természetesen.

Szóval azért nem eszem (már) olyan forrón a kását, mert történészi pályám megtanított arra, hogy a levéltári és élő (szóbeli) forrásokat kicsit körültekintőbben kell kezelnem, mint akkor, gyakorló sajtós koromban. S mint a szenzációra éhes médiában és olvasói/fogyasztói körökben általában szokás. Diktatúrák (fasiszta, kommunista, akármilyen) idején kelt – esetünkben a Securitate által hátrahagyott – iratok esetén ez annál inkább indokolt. Amikor például 2008 januárjában felmerült annak a gyanúja, hogy Lászlóffy Aladár talán együttműködött a Securitatéval, óva intettem szerkesztő kollégáimat, hogy előbb igyunk meg egy pohár hideg vizet, és számoljunk el tízig; s egyáltalán mit akarunk kezdeni ezzel az egésszel.

„LASZLOFI ALADAR fost agent al organelor noastre cu numele conspirativ »Tamas«” – idézte akkor a Transindex azt a forrást, amelyet Könczei Csilla néprajzkutató tett közzé édesapja, néhai Könczei Ádám megfigyelési iratcsomójából. A zaklatott, sértett fél szempontjából az ilyenszerű feltárás, vagy mondjuk úgy: közzététel, nyilvánosságra hozatal logikus, és teszem hozzá: teljesen természetes. Ennek ellenére csak addig mentünk el, hogy azt írtuk: Lászlóffy Aladár gyanúba keveredett. Ott és akkor azért sem mehettünk tovább, mert egyrészt az egész Könczei-dossziéból csak ezt a töredéknyi adatot ismertük, a Lászlóffy-iratokból – ha voltak, és ha vannak egyáltalán – éppenséggel semmit; másrészt pedig Könczei Csilla is azt mondta akkori megkeresésünkre, hogy: amíg a CNSAS nem fedi fel az édesapja iratcsomójában említett, különféle fedőnevű ügynökök kilétét, „jogi értelemben senkiről sem állítható, hogy együttműködött a volt politikai rendőrséggel”.

Megkeresésünkre akkor frissiben – az azóta sajnos elhunyt – Tamás Gáspár Miklós és Marius Tabacu is reagált. TGM azt mondta, hogy a kolozsvári írószövetség párttitkáraként Lászlóffy Aladár igyekezett segíteni a bajbajutottakon – így egy adott, kényes időszakban rajta is –, s hogy nem felmenteni akarja Lászlóffyt, hanem árnyalni szeretné – magyarabbul érthetőbbé tenné – a képet. Tabacu úgy fogalmazott: „Fiatalkoromban is a leszekusozás mámorában éltünk: aligha volt valaki, akiről ne röppent volna fel e vád. Többször próbáltam tiltakozni ez ellen, és a vége az lett, hogy engem is kezdtek gyanítani ezzel, mivel mi más okom lett volna védelmembe venni őket, mint a saját titkolt bűnöm. Kénytelen voltam hát abbahagyni, és pusztán arra szorítkozni, amit tehettem, mármint hogy soha senkiről ne állítsak ilyeneket.”

Maga Lászlóffy Aladár akkor nem volt hajlandó érdemben nyilatkozni a Krónikának, beérte annyival, hogy: „Sok barátom felhívott, és mindenki azt mondta, ne foglalkozzam az üggyel, az egész le van sz…va.” (https://kronikaonline.ro/erdelyi-hirek/meggyanusitott_kolto) A „Lászlóffy-ügy” további fejleményeit – ha voltak ilyenek – nem ismerem. Azt azonban határozottan állítom, és – a gyanúba keveredett Lászlóffytól függetlenül, és az igazi ügynökök felmentése szándékának messze ívben való elkerülésével – felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy TGM és Tabacu nem beszéltek mellé. Mert ők tudták, hogy milyenek voltak azok az idők.

Mondok példát: valamikor az 1980-as esztendők második felében, amikor minden állami, illetve pártünnepet a „Kárpátok géniuszának” kellett szentelni, egy augusztus 23-a előtti készülődés alkalmával – miként mindenütt az egész országban – Kovászna megye vállalataiból buszoslag szállították be az embereket Sepsiszentgyörgyre. Propagandafilm-felvételre, statisztának. Minket is, az akkori Köpeci Bányavállalat vegyes kórusát, két vagy három autóbusszal, a szakszervezet költségén.

Nem kellett énekelnünk – a bányászhimnusz és a Birtalan József-népdalfeldolgozások nem ide tartoztak –, csak be kellett állni a rendező által kijelölt helyre, és forgott a kamera. Egyszer, kétszer, elölről, már nem tudom, hányszor, reggeltől úgy kora délutánig. Éhesek is voltunk, szomjasak is, akadt, aki enyhén bevodkázott. Hazafelé, a Hatod-hágó erdővidéki szerpentinjein pedig két – székely-magyar faluban született és felnőtt, magyar kultúrán és nyelven szocializálódott – román barátunk rázendített a székely himnuszra. Az 1980-as esztendők második felében. Enyhén szólva megfagyott az augusztus eleji levegő, de a két legény elfútta a nótát. Másnap a vállalatért felelős Securitate-százados – akit vezetéknevére utalva mindenki Barna elvtársként emlegetett – már kint volt Baróton: Kik voltak a buszon? Mégsem kellett kihallgatásra mennünk, mert a vállalat akkori igazgatója, id. Boros Árpád elsimította a dolgokat: Senki nem hibás! Mit akar két részeg hülyével? Hogy aztán a két nótázó mit kapott a bányadiritől, amikor még aznap szőnyegre hívatta őket, az más lapra tartozik…

Úgy, hogy nem a vezető tisztségű személyek mentek a Securitate adott tisztjéhez, hanem fordítva. És az ilyen találkozások nyomán a Securitate adott tisztje jelentést tett az adott vezető beosztású személlyel folytatott beszélgetésről. Magyarabbul: a Securitate úgy szerzett információkat az adott vezető beosztású személyektől, hogy utóbbiak soha nem írtak alá semmit, és nem voltak ügynökök. Persze, lehettek negatív kivételek is.

Marius Tabacut idézve, akkoriban valóban volt szekusozás, de nagyjából tudtuk, legalábbis több-kevesebb bizonyossággal sejtettük, hogy kivel és ki előtt mit lehet beszélni, mit nem, és a gyanús emberektől menekültünk, mint ördög a tömjéntől. És azt is megtanultuk, hogy adott helyzetekben csak olyasmiről beszélgettünk, ami az egész társadalomban nyilvánvaló tényként közszájon forgott. Amiről például a fentebb említett vezető beosztású emberek és a Securitate adott tisztjei is tudtak.

Moyses Márton pontosan ugyanezt tette az 1950-es évek második felében: arról beszélt, ami országszerte evidencia volt, annyiban tévedett csupán, hogy egyrészt talán meggondolatlan volt, másrészt az 1956. novemberi kalandját mind „jóakarói”, mind a Securitate számon tartották, és fel is használták ellene.

Félreértés ne essék: egyetlen „igazolt” ügynököt sem áll szándékomban felmenteni, netán tisztára mosni. De megbélyegezni sem, mert ez sem tisztemben, sem jogomban nem áll. Csupán azt próbálom érthetőbbé tenni, hogy milyen volt az a rendszer, amelyben a Securitate a statisztikák szerint országos szinten nagyjából 100 000 ügynököt foglalkoztatott egyszerre, s milyen szempontokat kéne figyelembe venniük vagy legalább szem előtt tartaniuk mindazoknak, akik ilyesfajta feltárással foglalkoznak, vagy/és sajtósokként ilyen esetekkel találkoznak.

E téren igen tanulságos és felettébb elgondolkoztató dr. Vajna Imre szemorvosnak a „Lászlóffy-ügy” után olyan két évvel előbukkant esete. (https://szekelyhon.ro/aktualis/vajna-felvallalta-bondor-ugyet-meg-vizsgaljak; https://adt.arcanum.com/ro/view/HargitaNepe_2010_09/?pg=226&layout=s)

Nemrég, pontosabban idén március 22-én volt egy érdekes beszélgetés Kolozsváron, a Planetáriumban. Stefano Bottoni és Ungváry Krisztián történészek voltak Mostis Gergő meghívottai, mindketten szakavatott kutatók, akik jártasak a titkosszolgálati szervek és iratok vizsgálásában és értelmezésében, s akiknek a szájából elhangzott egy-két igen fontos kulcsmondat. A bő másfél órás beszélgetés újranézhető itt: https://www.youtube.com/watch?v=cl5LPy6DsPw A teltházas hallgatóság nagy többsége 40 alattiakból állt, más szóval a téma annak a korosztálynak keltette fel az érdeklődését, amely nemzedék 1989 decembere előtt még óvodás-, esetleg iskoláskorú volt, vagy még meg sem született. Tehát gyakorlatilag hallásból, esetleg a szülőktől vagy/és a sajtóból tudnak ezt-azt arról, hogy maga a kommunista diktatúra – mert nem kommunizmus volt az, hanem kommunista diktatúra! –, s ezen belül politikai rendőrsége körülbelül hogyan és miként működhetett.

Ugye, emlékszünk, hogy a „Méhes-ügy” tavaly júliusban borzolta a kedélyeket, és vetett fel kérdéseket, több véleménynyilvánítást gerjesztve. Ungváry Krisztián – érthető módon – ezekhez az erdélyi vonatkozásokhoz semmit nem fűzött hozzá, merthogy ő Romániában nem kutatott. Stefano Bottoni viszont – aki 15–20 évvel ezelőtt kutatott a CNSAS levéltárában – pontosan úgy reagált, ahogyan a történésznek reagálnia lehet és kell. Vagyis így: „a Méhes György-ügyről én semmit nem tudok, és nem láttam az iratokat. Tehát erről nem tudok mondani semmit.” Pont.

Szőcs Gézával – mint mondta – életében egy-egy dokumentumfilm forgatása okán kétszer találkozott és beszélgetett, összességében „Szőcs Géza: nem tudom, Szőcs Géza élete egy rejtély”. A Szilágyi-ügy kapcsán Bottoni egyebek mellett arról beszélt, hogy számára „kisebb személyes dráma” volt ezzel szembesülni. Mint mondta, olyan klasszikus eset a Szilágyié, amikor „egy nagyon-nagyon fiatal ember, aki alig 20 éves (…), élete legszebb éveiben kap egy óriási csapást”, amikor az ’56-os forradalomnak a megtorlása során „az egyetemeken elkezdődnek a letartóztatások, és őt is megkeresik, és… egyszerűen aláírja. Ami utána következik, arról nagyon keveset tudunk, csak ilyen darabokat, és azóta sem láttam a teljes feltárásokat, pedig – mondom – levéltárba lehet járni. Nem könnyű, de nyitva az ajtó nagyjából.” Tehát a Szilágyi-ügy sem ismert a maga teljességében! Hozzáteszem, ha már itt tartunk: a kommunista diktatúra-korabeli romániai magyar értelmiségi/irodalmi elit ilyen vonatkozásai annyira sem.

Bottoni szerint „amikor ilyen tényfeltárásos dolgokat végeztünk 15–20 évvel ezelőtt, mindig arra biztattam [a kollégákat], hogy oké, akkor kutassátok, nézzük meg, hogy volt”, csakhogy „a probléma az volt, hogy nagyon sokan beszéltek, [de] senki nem kutatott. Ilyenkor mindig ez a probléma. Mert ebbe melót kell beletenni. Tehát ez munka. És nyilván kockázat.” És Bottoni még azt is mondta – egyértelműen a beszélgetésen részt vevő hallgatóságra is utalva –, hogy: „Rajta, fiatalok, van mit kutatni. Egyszerűen fantasztikus életutakat lehet kutatni, s a szekus iratok vagy az állambiztonsági iratok, ha valamire jók, ebben segíthetnek. Nem mondják meg az igazságot és a teljes történetet, de ebben segíthetnek.”

Bottoninak az utóbbi mondata különösen megszívlelendő. Mert ez, és az előzőek olyan kulcsmondatok, amelyeket csak azok nem vesznek figyelembe, akik nem akarják látni a lehető legrészletesebb teljességükben az ilyen ügyeket –, megkockáztatom: személyes drámákat –; akik nem akarják látni és láttatni a maga teljességében azt a gépezetet, amely évtizedeken át emberi sorsokat és szó szerint emberi életeket darált be; ehelyett viszont egy-egy személy iratcsomójából olyan részleteket emelnek ki, amelyekkel árthatnak. Vagy egyenesen ártani akarnak. Megint csak Bottonit idézem, mert ez is alapvetően lényeges, és minden kétséget kizáróan ez az igazi kihívás: „Gipsz Jakabról mindent tudunk, [de] arról alig tudunk valamit, hogy a BM [Belügyminisztérium] felső vezetése mit csinál a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években. (…) Néha az az érzésem, hogy a piramis aljáról rengeteg mindent tudunk (…), de a piramis tetejét nem látom, és onnan viszont torz az egész történet.”

És mert ez sem mellőzendő, figyeljük csak Ungváry Krisztiánt: „Csehországban és Szlovákiában a legfontosabb adatbázist, azaz a hálózati adatbázist, a hálózati nyilvántartás szkennelt oldalait kereshető formában kirakták az internetre, bárkinek. Érdekes módon, egyetlen embert sem pofoztak fel a nyílt utcán emiatt. (…) Eleve számos indikátor van arra, hogy a társadalom Szlovákiában is, Magyarországon is inkább megbocsájtani szeretne, és pont ennek a megbocsájtási aktusnak az egyik lehetősége az, hogy először tudjuk meg, hogy mit akarunk megbocsájtani.”

• Vagyis: meg kéne ismerni a lehető legteljesebb egészet.
• Az egyes ügyek kiindulási pontját,
• a környezetet, a háttereket,
• a körülményeket, az összefüggéseket,
• az árnyalatokat, az ok-okozati összefüggéseket, miegyebet.

A kérdés csupán az, hogy akarjuk-e árnyalni a képet. Kíváncsiak vagyunk-e például arra, hogy a Szilágyi Domokos, a Méhes György, a Vajna doktor, a Bottoni által említett „Gipsz Jakab” adalékai alapján a Securitate tartótisztje által megszerkesztett ún. tájékoztató feljegyzések (román szaknyelven: notă informativă) mit tartalmaznak, a szálak honnan hova vezetnek, a szeku szándéka és szája íze szerint mennyire átértelmezettek; ártalmasak-e, s ha igen, milyen mértékben, vezettek-e olyan vagy hasonló zaklatáshoz, meghurcoláshoz, mint például „Babits Mihai” adalékai Moyses Márton esetében? És legfőképpen: mire akarjuk használni ezt az egészet?

Benkő Levente

A szerző történész, újságíró, a Művelődés folyóirat főszerkesztője, a Krónika volt főmunkatársa