2009. július 10., 12:382009. július 10., 12:38
Sőt még csak nem is arra, hogy például Amerikában a teleevangélistának nevezett neoprotestáns prédikátorok milliomossá is válhatnak a sok birkának köszönhetően, aki elhiszi, hogy ha átutal tíz dollárt a prédikátor számlájára, és megérinti a képernyőt, akkor a televízión keresztül meggyógyítják a hexensusszát. A vallásosság és az anyagi haszon közötti összefüggésre Törökországban derült fény. Az egyik török televíziós csatorna kreatívjai ugyanis olyan vetélkedő ötletével álltak elő, amelyben egy muszlim imám, egy katolikus pap, egy rabbi és egy buddhista szerzetes ügyködik azon, hogy a maga hitére térítsen tíz ateistát.
A főnyeremény a megtérők számára egy utazás lesz azon vallás legszentebb helyére, amely számukra a legmeggyőzőbbnek bizonyult. Az most tulajdonképpen mellékes, hogy a civilizált, modern Törökországot az egyház és az állam szigorú szétválasztásával megteremtő Kemal Atatürk most forog a sírjában. Hanem képzeljük el, mégis milyen módon érvelnek majd az egyházak képviselői amellett, hogy saját vallásuk a legpiacképesebb? Már el is képzelem, amint a katolikus atya és a rabbi egymásra licitálva ecsetelik, milyen összkomfort várja a mennyben azt, aki az ő hitük rítusait követi, a buddhista szerzetes a nirvána előnyeiről értekezik, ekkor viszont megszólal az imám, és pajzánul kacsintva megjegyzi, hogy Allah – áldassék a neve – a paradicsomban első osztályú hurikat bocsát minden igazhitű elhunyt rendelkezésére.
Azonban nem ez az egyetlen nem kóser eleme a vetélkedőnek. Annak ugyanis a Bűnbánók versenye címet adták – mintha bizony ateistának lenni bűn lenne. Kicsit olyan ez, mint amikor a nők mindenáron el akarják csábítani a homoszexuális férfit, hogy bebizonyítsák: nem is a pasival van a baj, csak eddig nem találkozott igazi nővel. Csak hát amíg a homoszexualitás alapvetően ösztönös valami, addig a nem hívő ember kőkemény racionalitás talaján áll, akinek bizonyíték kell, nem ígéret. Úgyhogy meglehetősen kétes értékű lesz a végeredmény, bármely vallásnak is sikerül több versenyzőt megtérítenie. Igencsak valószínű ugyanis, hogy a megtérők nem lánglelkű, buzgó hívekké kívánnak majd válni – egyszerűen csak így érik el, hogy ne kelljen egy utazási irodában csillagászati összeget fizetniük egy tibeti útért.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.