Rovatok

Amikor a pillanatnyi érdek úgy kívánja, a politikusok a legnagyobb nyilvánosság előtt borulnak egymás nyakába, és fogadnak örök hűséget: ezentúl, míg a világ s hét nap, csak egyazon úton, kéz a kézben, blablabla...

Meg is teszik együtt az első lépéseket, de nem ritka, hogy a második vagy harmadik napon útjaik már elválnak – egyelőre csak napközben, mondják, s talán még el is hiszik, hogy este együtt térnek majd nyugovóra. De nem sokáig. Mert amikor az egyik fél úgy érzi, nem kellett volna ez a szoros kötelék, hisz mások többet, jobbat ígérnek. S talán meg is adnák, de csak akkor derül ki, ha megpróbálják.

És elkezdődik a félrejárkálás, az ellenakciók sora, a lelepleződéskor pedig már fennhangon és büszkén vallják: eddig tartott a megfogadott mindörökké. És jönnek újabb fogadkozások, össze- és szétborulások, ők tudják vagy tán még ők sem, hogy merre is tartanak. Akik pedig hisznek nekik, és esetleg szívesen kísérnék is őket a megígért úton, csak kapkodják a fejüket, szédelegnek, nem tudják, mi történik körülöttük.

A hazai közélet körülbelül huszonhét esztendeje űzi ezt az örök hűtlenségi játékot, egyre jobban és jobban összekuszálva a kezdetben még világosan együvé tartó, illetve széthúzó szálakat. A kezdeti ideológiai máz rég lekopott, a jobb- és a baloldal emlegetése már eleve amatörizmusról árulkodik, vagyis a dörzsölt rókák rögtön tudják, naiv kezdőkkel van dolguk, akik még hisznek saját két kezük iránymutatásában. Arra használják őket, hogy egy-egy újonnan összedobott pártocskának a tagjaiként, mint reményteljes ifjakról lehessen beszélni. Aztán pedig gyorsan elkapni, lehetetlenné tenni őket olyannyira, hogy maguk se tudják már, mit is akartak volna az elején.

Nem hiszem, hogy széles e prérin van olyan, aki maradéktalanul tudná elsorolni az említett huszonhét év párttermését, illetve mindenik párt önjelölt vagy odalőtt vezérét. Vannak ugyan olyan időszakok, amikor kicsit csillapodni látszik a pártcsinálási kedv, de amikor baj van vagy csak nagy a lehetősége a baj előbukkanásának, akkor megint rákapcsolnak.

Úgy érzem, most is épp ilyen időket élünk: a kormányzó többség már végképp belebonyolódott a hazug ígéretek tömkelegébe, nem tudnak mit kitalálni, hogy a kölcsönkérést elkerülve valahogy pénzt szerezzenek, felzúgnak a nemzeti harangok, és kibújnak a napfényre az örök hűtlenségből élők. Máris kezdik osztani az észt, mondogatni, hogy ők tudnának javítani, és nem gondolnak arra, hogy sokan emlékeznek rá: amikor megtehették volna, csak rontottak. Mindent, ami még úgy, ahogy elfogadható volt.