Ilyen a szociáldemokrata párti kormány adakozáspolitikája, ami persze jól jött a közalkalmazottaknak és nyugdíjasoknak, mint ahogy a minimálbérért dolgozóknak is segítséget jelentett, no meg a dübörgő fogyasztás a gazdasági növekedést is pörgette, de mindannyian tudjuk, hogy hosszú távon nem fenntartható. De a hosszú távú stratégiák helyett mindig az intézkedések azonnali szavazatokra való konvertálása lebegett a döntéshozók előtt.

Szintén a voksokra váltható olcsó populizmus kategóriába tartoznak a nemrég még ellenzékből politizáló liberálisok kezdeményezései is. Legyen szó arról, amikor az idei évi állami költségvetés parlamenti vitáján bedobták a gyermekpénzként emlegetett családi pótlék összegének megkétszerezését, ami át is csúszott néhány kormánypárti honatya segédletével, vagy arról, hogy néhány PNL-s honatya még ellenzékből az általános forgalmi adó (áfa/TVA) 19 százalékról 16 százalékra, az élelmiszerek áfájának pedig 9 százalékról 5 százalékra történő csökkentését javasolta. Akkor még úgy gondolhatták, amúgy sem megy át, de hoz néhány szavazatot, hogy ha a választópolgárok azt gondolják, amennyiben ők lennének hatalmon, ennyivel olcsóbb lenne az élet. A PSD-kormány megbuktatása nyomán viszont a szociáldemokraták a saját fegyverükkel lőtték lábon a liberálisokat, amikor ezt a szenátuson hallgatólagosan átcsusszant jogszabályjavaslatot előkapták a fiók mélyéről, a PNL pedig csak azzal tudta megakadályozni, hogy már január elsejétől életbe lépjen az áfacsökkentés, hogy sikerült a tervezetet megfontolásra visszaküldeni a szakbizottságokba. Az, hogy miért fordultak saját kezdeményezésük ellen, gondoljuk, mindenki számára evidens: ők is nagyon jól tudják, hogy elméletileg ugyan az alacsonyabb adók növelik a begyűjtés hatékonyságát, de a gyakorlati megvalósítás terén nekik is erős kétségeik vannak, így a kiesést nem bírná el az amúgy is a maastrichti szerződésben rögzített 3 százalékos kritikus küszöböt bő fél százalékponttal meghaladó költségvetési hiánnyal kalkuláló 2020-as állami büdzsé. Ellenzékből persze még jól mutatott, most pedig a PSD remél tőle voksokat, és még esélye is van arra, hogy más tollával ékeskedve elfogadtassa a parlamenttel az áfacsökkentést, hiszen a múlt héten is bebizonyosodott, törékeny a bizalmatlansági indítvány köré szerveződött kormányoldal többsége a parlamentben.

Politikai iszapbirkózás – ez lehetne egy másik meghatározása a mai romániai politikai valóságnak. Olyan cicaharc, amelyben a szemben álló felek számára a polgárok olcsó populizmussal megvásárolható szavazódroidok. És – mint a kormánybuktatás nyomán bebizonyosodott – egyik nagy párt sem különb a másiknál. Releváns példa erre a populista kezdeményezések mellett az is, hogy a liberálisok ugyan kerülik az általuk oly sokszor bírált sürgősségi kormányrendeletekkel való döntéshozást. De mit tesznek cserébe? Mindenért (is) felelősséget vállalnak a parlamentben. Még az év legfontosabbnak nevezhető törvényéért, az állami költségvetésért is.

Maradt tehát a kapkodás politikája, mi meg közben a fejünket kapkodjuk, amikor az árakat nagyban meghatározó árfolyamot vagy a sok bankhitellel rendelkező család számára életbevágó irányadó három- vagy hathavi bankközi kamatlábat, a ROBOR alakulását nézzük, de azon valahogy nem tudunk csodálkozni, hogy a pénzpiacok és azok alakítói nem bíznak Romániában. És mindezt a két oldal közös erőfeszítéssel hozta össze. A kapkodás okozta állandó bizonytalanságot pedig tetézte az is, hogy a PSD-kormány örökségét Florin Cîțu PNL-s pénzügyminiszter a szociáldemokraták még „hatékonyabb” befeketítése, saját pártja szavazótáborának növelése érdekében olyan apokaliptikus színben feltüntetve kommunikálta ki, hogy rögtön történelmi mélypont közelébe zuhant az árfolyam, a Standard and Poor’s nemzetközi hitelminősítő pedig stabilról negatívra rontotta Románia államadós-besorolásának kilátásait.

És végignézve a politikai színtéren, nem is tudjuk remélni, hogy a jövő év stabilabb, kiszámíthatóbb lesz, mint az elmúlt esztendők. Főleg hogy a szemben álló felek szeme előtt csak a két – az önkormányzati és a parlamenti – választás megnyerése lebeg, és mint eddig is láthattuk, számukra a cél szentesíti az eszközt, bármekkora árat is fizetne a lakosság a zsebére nézve sokszor nem is annyira olcsó populizmusért.