Az ifjú nemzedékeknek immár szinte óvodás kortól „kezükhöz nőtt” az okostelefon, teljesen természetes számukra, hogy képernyőn keresztül kommunikálnak, szerzik az információkat, tanulnak vagy szórakoznak, ahogyan az is, hogy – bár nem mindig tudatosan, de – mindenképp rutinosan használják a világhálót. Közben nem ritka, hogy szakértők, hatóságok hívják fel a figyelmet: a fiatalok közül is kevesen használják tudatosan a kiberbűnözést is a hátán hordó világhálót, így számos veszély leselkedik rájuk. Illetéktelenek ellophatják adataikat, nemtelenül visszaélhetnek a kiskorúak hiszékenységével, stb.

De közben a nagyszülők nemzedéke is bevándorolt a világhálóra, sokan közülük bele is gabalyodnak. Ahogy a „netnagyi” kifejezés is mutatja: az idősebbek is egyre sűrűbben interneteznek. Ekképpen tartják a kapcsolatot távol élő szeretteikkel, ugyanakkor a képernyők világából áramlik feléjük minden: hírek, álhírek, jótanácsok, közhelyes bonmot-k és riasztó fenyegetések. A parttalanul hömpölygő digitális áradatban pedig nemcsak megbízható információkat, de fűt-fát, hetet-havat, ellenőrizetlen tartalmakat is bőven lehet találni, sőt egyetlen kattintással továbbadni.

Jó kérdés, hogy egyáltalán van-e, aki segítsen valamelyest eligazodni idősnek és fiatalnak is a hatalmas útvesztőben. Vajon fektet-e egyáltalán hangsúlyt a tudatos és körültekintő internethasználat elsajátítására az oktatási rendszer? Nem kellene-e intézményes szinten elkezdeni képezni a lakosságot arra, miként használja körültekintően, óvatosan, jól a mindennapjainkat, világlátásunkat, sőt döntéseinket is egyre nagyobb mértékben uraló világhálót? Ha a fiatalokat iskolai szinten megtanítanák a tudatos internethasználatra, talán ők is segíthetnének a „netnagyiknak” eligazodni a virtualitás labirintusában, például irányíthatnák, hogy ne dőljenek be álhíreknek, internetes csalóknak stb.

A különböző generációk közt a tekintetben is szakadék feszül, hogy más-másféleképpen élik meg a virtualitáshoz való viszonyukat. Az úgynevezett X generáció (az 1960 és 1979 közt születettek) és az ennél idősebbek számára az online még egy „másik” dimenziót jelent, ami elválik a valós, kézzel fogható világtól. Az Y (1980 után születettek) és az azt követő nemzedékek tagjai már nem választják el a két valóságot egymástól, számukra természetes, hogy az „analóg” és digitalizált világ összefonódik.

Mindeközben furán fordított helyzet állt elő: míg egy-két évtizeddel ezelőtt még érvényes volt az emberemlékezet óta jellemző felállás, hogy természetszerűleg az idősebb generáció adja át tudását, tapasztalatát, jártasságát és hozzáértését a fiataloknak, addig bizonyos tekintetben mára ez másképpen van. A digitális világban botladozó idősebbeknél jóval jártasabbak a képernyőket szélsebesen simogató ifjú nemzedékek. De azt sem lenne szabad elfelejteni, hogy a veterán generációk tapasztalatainak tárháza továbbra sem helyettesíthető semmilyen online tartalommal: a nem digitális világ igazi tartópilléreinek felismerésére, az örök érvényű emberi értékekre, morálra, kitartásra, bölcsességre, lelki és érzelmi viharok csillapítására csak ezek tagjai taníthatják meg a fiatalabbakat.

Valószínűleg üdvös lenne, ha a generációk közti távolságok nem nőnének, annál is inkább, mert mindannyian egy hajóban evezünk: a mindenhová beszivárgó digitalizáció és a járványhelyzet hozta bizonytalanság hullámain.