Történik mindez a napokban, évtizedekkel azután, hogy nyilvánvalóvá váltak a vadgazdálkodás körüli problémák, és elkezdődött az emberek és nagyvadak kényszerű együttélése Romániában, az a folyamat, amelynek jelenlegi szakaszában akadnak olyan települések is, ahol nap mint nap visszajáró vendég a medve.

Hogy mi minden vezetett ide, gyakorta vázolják az illetékesek, és egyet is értenek: sürgősen tenni kellene valamit, mert a helyzet tarthatatlan. Buzgón bólogatnak a környezetvédelmi minisztériumbeliek, a nagyvadak által sűrűn látogatott települések elöljárói, a környezet- és állatvédők, gazdaszervezetek, vadgazdálkodók – és a maga szerény eszközeivel persze panaszkodik a károsult. A kisember, akinek tyúkjait, disznóit, veteményét dézsmálja meg a nagyvad, tehetetlen, épp annyira, mint amennyire ártatlan alapvetően a medve, amelynek természetes élőhelyét felbolygatta, alaposan megzavarta az ember.

Mindennapossá váltak a medvék okozta károk, egyre jobban rettegnek az emberek, s ezzel párhuzamosan mind sűrűbben hangzik el: a vad közellenséggé vált, a hatóságok inkompetensek a kérdés megoldásában – főleg, amióta a tavaly felfüggesztették a nagyragadozók kilövését. Közhelyszerű lett az is, hogy sürgősen tenni kellene valamit, fel kell mérni reálisan a vadállományt, meg kell téríteni a károkat, hatékony intézkedésekre van szükség – közben meg nem történik érdemleges előrelépés az ügyben.

Úgy tűnik, a magát az evolúció csúcsán trónoló lénynek képzelő ember Romániában képtelen arra, hogy kezelje a (patt)helyzetet, annak ellenére, hogy napnál világosabb: csak idő kérdése, mikor fog emberéletben is kárt tenni a medve. A teremtés csúcsa által előidézett nagyvad–ember konfliktus eközben egyre mélyül, a túlszaporodott állatok mind gyakoribb látogatásai fényében pedig korántsem tűnik viccesnek, hogy a medve nem játék.

Ráadásul a jelek szerint egyelőre nem is reménykedhet abban a háziállatait vagy saját testi épségét féltő polgár, hogy segíteni fognak rajta. Múlt héten a környezetvédelmi tárca egyeztetésre hívta a medvekérdésben érintett feleket, javaslatokat fogalmaztak meg, amelyek kimozdítják a holtpontról a teljes kilövési tilalom okozta konfliktushelyzetet, és valódi megoldást hoznának a károk megelőzésére. Csak hát, mit ad Isten, időközben kirobbant a politikai válság, a minisztereknek lába kelt, a bársonyszék üres, a honatyáknak meg kisebb gondja is nagyobb a medvekérdésnél.

A nagyvadak pedig – attól függetlenül, hogy közellenségnek tekintik-e őket, kormányválság van-e vagy sem – továbbra is zavartalanul jöhetnek-mehetnek, az illetékesek, akik persze érdekellentétben állnak más illetékesekkel, hajtogatják a magukét. Ellentét, ellenség, közellenség mindig akad, válasz azonban nincs a kérdésre: miben reménykedjen a kisember?

korábban írtuk

Túl hosszúra nyúlik a „medvetánc”

Látszólag nem zavarja az illetékes hatóságokat, hogy a vadtámadások egyre gyakoribbak a székelyföldi megyékben, az emberek pedig úgy érzik, magukra maradtak. A konkrét megoldásokra, úgy tűnik, még várni kell.