Az Ukrajna ellen indított háború célja a „nácitlanítás” és az ott élő orosz ajkú közösség védelme mellett az ország NATO-csatlakozásának megakadályozása volt. Ez ugyan most tényleg valószínűtlennek tűnik, ám két, mindeddig semleges ország dönthet úgy, hogy tagja kíván lenni a szövetségnek.

Mégpedig nem akármilyen országok: Finnország és Svédország, amelyek amellett, hogy stratégiai helyen fekszenek, jelentős katonai erővel, Svédország esetében pedig hadiiparral is rendelkeznek. A csatlakozás jelenleg azért tűnik valószínűnek, mert a finnek és a svédek azzal szembesültek, hogy Moszkva a nemzetközi rendre fittyet hányva lerohanta egyik szomszédját, és területrabló háborút folytat ellene. Márpedig ezek után semmi sem szavatolja, hogy az úgynevezett orosz biztonsági igények nem terjednek ki arra, hogy a két skandináv állam úgy táncoljon, ahogy ő fütyül.

Az persze látható, hogy nem csupán orosz–ukrán háborúról van szó, hanem az Egyesült Államok vív úgynevezett proxyháborút Ukrajnán keresztül Oroszországgal, hiszen Washington jóformán korlátlan mennyiségben önti a pénzt és a katonai eszközöket az országba.

Ugyanakkor az is egyértelmű – bármennyire is megcsömörlöttek sokan az eddig világszerte számos háborút és szenvedést okozó amerikai messiástudattól, és bármennyire is evidens, hogy az amerikai politikai és üzleti körök a saját érdekeikért harcolnak Ukrajnában –: Európa, különösen pedig a közép-európai térség nemzeteinek az az elsődleges érdekük, hogy Oroszország befolyási övezetét a lehető legtávolabb tartsák a régiótól. Erre pedig jelenleg szinte kizárólag az Egyesült Államok képes. Persze a helyi érdekeket semmibe vevő korlátlan amerikai hegemónia ettől függetlenül ugyanúgy nem kívánatos térségünkben.

A moszkvai döntéshozók már csak azért is stratégiai jelentőségű hibát vétettek, mert a jelek szerint az eddig az energiahordozók terén jelentős mértékben az oroszoktól függő európai országok ha nem is rövid távon, de már középtávon mindenképpen elkezdik az orosz olajtól és gáztól való függés felszámolását. Ez természetesen nem megy egyik napról a másikra, hiszen vannak olyan országok, amelyek szinte teljes egészében az orosz energiahordozókra szorulnak, ezek azonnali elapadása pedig gazdasági katasztrófát okozhatna, de a folyamat beindult. Az ugyanakkor persze esztelenség lenne, ha az EU olyan szankciókat fogadna el, amelyek számára legalább olyan károsak, mint Moszkvának.

Ugyanakkor mivel az oroszok megbízhatatlan üzleti partnernek bizonyultak, Oroszországra pedig az ukrajnai vérengzések nyomán egyre inkább ráég a brutális háborús agresszor bélyege, mindaddig, ameddig a mostani háborút kirobbantó garnitúra marad hatalmon Moszkvában, Putyinostul és Lavrovostul, addig a most elpártolóban levő partnerek nem is nagyon akarnak majd üzletelni vele – az ő hiányukat pedig nem lehet egyik napról a másikra pótolni, még akkor sem, ha esetleg Kína vagy India ezt szívesen megtenné.

Az elmúlt napok orosz reakciói, a donbaszi és délkelet-ukrajnai offenzíva fokozása, a nyugat-ukrajnai – köztük kárpátaljai – célpontok támadása, az atom­arzenál felemlegetése mind azt jelzi, hogy az orosz vezetők egyre frusztráltabbak amiatt, hogy nem a terveik szerint alakult az Ukrajna elleni offenzíva. Látható, hogy már a retorikájuk is egyre jobban eltolódik az elkeseredett fenyegetőzés és vagdalkozás irányába, ebbe a kategóriába tartozik Lavrov külügyminiszter hagymázas párhuzama az állítólag részben zsidó származású Hitler és a valóban zsidó származású Volodimir Zelenszkij ukrán elnök között.

Bár az ukrán államfő megnyilvánulásai, pökhendi követelőzése és bombasztikus szónoklatai nem igazán szimpatikusak, és az őshonos kisebbségek felszámolását célzó ukrán erőfeszítéseket egy pillanatra sem felejthetjük el, azért mégiscsak egyértelmű, hogy Ukrajna aránytalan és szélsőséges háborús agresszió áldozata, amelyet a moszkvai háborús propaganda most úgy próbál mentegetni, hogy megkísérli Oroszország imázsát fényezni az agyament antiszemita csőcselék körében.

Persze ez nem jelenti, hogy Oroszország nem tud további súlyos károkat okozni Ukrajnának, Európának és a világnak, de jelzi: a háború miatti büntetőintézkedések hatnak és fájnak. Vagyis Putyinéknak sikerült elindítaniuk a változást az eddigi világrendben – de az eddigi irány határozottan nem az, amit Moszkvában szerettek volna.