2009. április 17., 15:102009. április 17., 15:10
Ha például a demokrácia magyarországi tapasztalatai szerint ítélünk, arra a következtetésre juthatunk, hogy Vladimir Voroninnak van igaza: immár az újraszámolt szavazatok is igazolják, hogy a moldovai kommunisták megnyerték a választásokat, aki pedig kétségbe vonja győzelmüket, az a demokrácia ellensége.
4Akár kárörömet is előcsalhatna belőlünk az a tény, hogy Chişinău éppen azokkal a jelszavakkal lép fel a romániai törekvésekkel szemben, amelyekkel korábban Románia próbálta ellehetetleníteni a budapesti megnyilvánulásokat. A moldovai hatalom román revíziós törekvéseket, a belügyeibe való beavatkozást lát ott is, ahol meglehet, csak az egy nyelvet beszélők közötti természetes kapcsolatokról van szó. A káröröm megint Voroninék oldalára sodorhatna bennünket.
Ám rendszerváltó szemüvegen keresztül is tekinthetünk a moldovai történésekre. Ebben a megközelítésben moldovai Tőkés Lászlók és Ceauşescuk állnak szemben egymással. Nem kétséges, hogy melyik oldal a rokonszenvesebb. Az is eszünkbe juthat, hogy a román népet a kommunista érdekek szakították szét, és amiként a kommunista rendszer bukásával a két Németország is egyesülhetett, az sem lenne ördögtől való, ha a román államok is összekapcsolódnának. Igaz ugyan, hogy a Nagy-Romániában az erdélyi magyarság aránya öt százalék alá szorulna, de egy olyan államban, amelyben működő gyakorlat a gagauz autonómia, nehéz lenne megmagyarázni, hogy a Székelyföldnek nem jár hasonló belső önrendelkezés.
Ha összevetjük a megközelítési módokat, nyilvánvalóan a moldovai ellenzék és a lehetőségeire ébredő bukaresti külpolitika iránti rokonszenv kerekedik felül. Moldova kérdésében tehát könnyű azonos hullámhosszra kerülni a hazai román politikusokkal. Jó tudatosítani ezt. A Chişinău ügyében kinyilvánított román–magyar szolidaritás annak az elmondására teremt lehetőséget, hogy az erdélyi magyarság nemcsak önös érdekei, hanem elvei mentén is az azonos kultúrájúak öszszetartozásának, az anyaországgal kialakítandó élő kapcsolatnak a híve.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.