Az orosz fél eközben magasabbra helyezte a tétet, hiszen kerek perec feltételül szabta, hogy vonják ki a szövetség haderejét Romániából és Bulgáriából, sőt az összes olyan tagállamból, ahol 1997 előtt nem állomásoztak ilyen csapatok. Ezzel nem mást követel, mint hogy a NATO hajoljon meg az orosz kormány akarata előtt, vonuljon vissza, és szolgáltassa ki Moszkva kényére-kedvére azokat az országokat, amelyek 1989-ig a szovjet érdekszférába – gyakorlatilag a vörösre mázolt Orosz Birodalom befolyási övezetébe – tartoztak.

Persze azt Moszkva sem gondolhatja komolyan, hogy ezt a követeléscsomagot a NATO teljesíti. Ilyen szintű megalázkodás az orosz igények előtt nem csupán a szövetség – és főleg annak vezető hatalma, az Egyesült Államok – gyengeségének jele volna, amit nem csak Oroszország, de a szintén világhatalmi tényezői babérokra törő Kína is kihasználna, de egyúttal végleg megingatná a közép- és kelet-európai országok polgárainak bizalmát a nyugati hatalmak szavahihetőségében, sőt a nyugati típusú demokráciában is. (Mint ahogy a NATO sem gondolhatja komolyan, hogy kérésére Oroszország kivonná csapatait Moldovából, Örményországból és Grúziából).

Ezért inkább arra tippelünk, hogy Putyin és stratégái azért tettek le ennyi, teljesíthetetlen követelést tartalmazó csomagot, hogy legyen miről alkudozni, és miből engedni. Azt feltételezik ugyanis, hogy ha eltekintenek attól, hogy gyakorlatilag „kiléptessék” a NATO-ból a közép- és kelet-európai tagállamokat, cserében a nyugati szövetség belemegy abba, hogy Ukrajna valamilyen formában az orosz érdekszféra része maradjon.

Csakhogy a Nyugat azt is leszögezte, hogy a NATO-csatlakozás Ukrajna szuverén döntése. Ezen túlmenően pedig – az Európa érdekszférákra osztásának elutasításáról szóló hangzatos szövegek ellenére – az Egyesült Államok és több nyugat-európai ország is komoly üzleti lehetőségeket lát Ukrajnában ahhoz, hogy csak úgy elengedje. Egyesek szerint nem is szabadott volna leülni tárgyalni Putyinnal, amíg nem fogalmaz meg enyhébb feltételeket – csak azt felejtik el, hogy az orosz elnök nem szépen kérte, hogy Joe Biden amerikai elnök, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár vagy az EBESZ képviselői leüljenek vele, hanem kérését több mint százezer katona ukrán határ mentén történő felsorakoztatásával nyomatékosította.

A másik oldalról vannak, akik azt firtatják, hogy Oroszország nem is akarja lerohanni Ukrajnát, de az amerikaiak és az ukránok előbb-utóbb kiprovokálják a támadást. Nos, azt már fentebb említettük, hogy az amerikaiaknak gazdasági érdekeik is diktálhatják, hogy Kijevben Moszkvától független, Nyugat- és főleg Washington-barát vezetés legyen, miközben a kijevi vezetés abban reménykedhet, hogy ha tényleg kitör a háború, a nyugati válaszlépések – a beígért brutális gazdasági szankciók – annyira legyengítik az oroszokat, hogy végül behúzott farokkal kell visszavonulniuk. Nos, ezek is számba veendő érvek, ám azért ne felejtsük el, hogy az ukrán határ menti orosz csapatösszevonásokat nem Washingtonban rendelték el, Oroszország pedig hivatalosan azt követeli, hogy térségünk országai ismét az orosz iga alá hajtsák a fejüket.

Ugyanakkor a dilemmát bonyolítja, hogy miközben Ukrajna orosz agresszió áldozata, maga is agresszor: saját, nem ukrán nemzetiségű, őshonos állampolgárai ellen is hidegháborút folytat az oktatási és a nyelvtörvény révén, amelyek nettó náci – vagy hogy Kijevben is értsék: fasiszta – vétetésű jogszabályok. Ennek nyomán nem is kerülhet napirendre az ország NATO-csatlakozása mindaddig, ameddig ilyen módszerekkel próbál az országban élő oroszokkal – velük együtt pedig az összes többi kisebbséggel – leszámolni.

De az ukrán NATO-csatlakozás nem csak emiatt nem aktuális, hanem azért sem, mert Donyeckben és Luhanszkban ma is az oroszbarát szakadárok vannak hatalmon, és a Krím helyzete is kérdéses – bár de facto ma már Oroszország része.

Előfordulhat, hogy Putyin csak annyit szeretne, hogy a szakadár Donyeck és Luhanszk végleg elszakadjon Ukrajnától, esetleg kiterjedt önrendelkezést kapjon, és amolyan pufferzónát képezhessen Oroszország és a maradék Ukrajna között, emellett a Krím elszakítását is elismerjék. (Esetleg csak ez utóbbit). Emiatt már megérheti rubeltízmilliárdokat beleölni a katonai erőfitogtatásba. És még az sem biztos, hogy a nyugati kancelláriák ezeket már olyan határozottan lesöpörnék az asztalról.