2009. július 24., 10:022009. július 24., 10:02
A minap épp Emil Boc érvelt amellett, hogy derűlátásra van szükség. A sajtó hangvételére utalva jegyezte meg: „ha csak a krízisről beszélünk, az emberek visszafogják a fogyasztást, nem költekeznek, és ettől még súlyosabbá válik a helyzet”. A miniszterelnök úgy vélte, ha az ország valamennyi polgára eleget tesz a kötelességének, és optimista töltettel tekint a jövő felé, túl tudunk lépni a nehéz helyzeten. Emil Bocnak egy bizonyos szemszögből mindenképpen igaza van, hiszen a világgazdasági válságot nagyobbrészt pszichológiai tényezők idézték elő. Nem a pénz fogyott el a bankokból, hanem a pénzintézetek egymás iránti bizalma ingott meg. A gazdasági válság tényezői között is nagy súllyal esik latba, hogy a vásárlók elbizonytalanodnak. Kételyeik támadnak azzal kapcsolatban, hogy megmarad-e a munkahelyük, hogy képesek lesznek-e befejezni a házat, amely építésének épphogy nekikezdtek. A bizonytalanság érzete pedig a dolgok újragondolására készteti őket. Meghúzzák a nadrágszíjat, kevesebbet vásárolnak. Ezzel pedig bajba sodorják azokat, akik az általuk eddig vásárolt termékeket gyártják. Bizonytalanná válik ezek munkahelye. Ha tehát mindenki optimista és bízik a jövőben, minden jóra fordulhat. Nem így látják a kereskedelmi televíziók, melyek némelyike programszerűen keresi az önkormányzatok büdzséjében azokat a tételeket, amelyek a krízis közepette elrugaszkodottnak tűnnek. Így kerülnek a figyelem középpontjába a bukaresti tavakban úszkáló hattyúk, a kolozsvári körforgalmak közepére ültetett virágok, melyekről rosszallóan állapítják meg: lám, ezekre krízis idején is jutott pénz. De nem kell a televíziókat nézni, a Nemzetközi Valutaalap is azt várja el a kormányzattól, hogy drasztikusan fogja vissza a kiadásait. Valószínű, sem a gondtalan költekezés, sem a túlzott aggodalom nem vezet célra. A közember talán akkor jár el helyesen, ha jobban odafigyel a kiadásaira, és azokat részesíti előnyben, amelyek a krízis után lehetőségeket biztosítanak számára.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.