Az adat annyira megdöbbentő, hogy hosszú oldalakon keresztül lehetne keresni okokat és lehetséges magyarázatokat arra, miért tart itt Románia. Miért ekkora a szakadék falu és város között? Mivel magyarázható a rendszerváltás után egymást követő kormányok faluellenes politikája olyan körülmények között, amikor a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a falun élő lakosság az ország összlakosságának a 44 százalékát teszi ki. Abszolút számokban nézve Románia 320 városa zömében közművesített, míg a 13 285 falu megrekedt a két világháború közötti állapotok szintjén.

Az évszázados elmaradottságról szóló kép persze árnyaltabb, mert a rendszerváltás óta rengeteg falusi településen leaszfaltozták a korábbi sártenger útjait, a legtöbb polgármesteri hivatal számára ugyanis ez volt a prioritás. Ez egyrészt az emberek mindennapi közlekedését tette könnyebbé, másrészt kampánycélt is szolgál, hiszen egy aszfaltozott falusi út sokkal látványosabb, és sokkal több szavazatot hoz, mint a földbe rejtett kanáliscső. A hivatalos adatok tanúsága szerint az országon belüli megoszlás igen eltérő. Bukarest és közvetlen vonzáskörzete után az erdélyi megyék teljesítettek a legjobban: a statisztikai hivatal szerint a Maros, Brassó, Kovászna, Hargita, Fehér és Szeben megyéből álló közép-romániai régió a második az országos listán, amelyet Erdély másik két régiója követ, a sor végén pedig az észak-moldvai és az olténiai települések kullognak. Ezzel együtt az erdélyi helyzet sem rózsás, hiszen itt is elsősorban a városok számára biztosított mindenféle civilizációs kényelem.

Ezekből az adatokból sok minden kiolvasható, de leginkább az, hogy a romániai falu és a város közötti szakadék továbbra is mélyül. Szakemberek szerint az országban csak a nagyvárosok vonzáskörzetéhez tartozó falvak – a városok tulajdonképpeni „hálószobái”, ahova az emberek aludni járnak haza – korszerűsödnek, mert a munkahelyük és gyerekeik iskoláztatása miatt ezer szállal kötődnek a közeli városhoz. Az aktív lakosság továbbra is elhagyja a falut, vagy csak lakhatási kényszerből telepszik ott le: az elmúlt harminc év tapasztalata alig különbözik a rendszerváltás előtti kommunista korszaktól, amikor a kényszerszövetkezetesítés után, a hatvanas és hetvenes években beindult exodus a városokba kényszeríttette a vidék lakosságát. Ez a trend ma is él, az egymást váltó kormányok pedig alig tettek valamit ennek megváltoztatásáért.

Nem véletlenszerűen alakult ki tehát a mai falu általános helyzete. A falun maradt idősebb réteg nyugdíjból tengeti hétköznapjait, és már annyira megszokta és elfogadta a helyzetét, hogy nem is lázadozik ellene. Az igényesebb fiatal réteg menekül innen, aki meg maradt, az túl kevés erőt képvisel ahhoz, hogy érdemben tehetne a politikusok közömbössége ellen. Mert lássuk be, a legtöbb faluban – ahol semmi nem mozdul ezen a téren – elsősorban a helyi polgármester, a helyi önkormányzati vezetés a hibás. Románia 2007-es uniós csatlakozása óta hatalmas pénzek állnak a helyi önkormányzatok rendelkezésére közművesítésre is. Amelyik helyi vezető élt a lehetőséggel, ott szinte városi környezetet sikerült kialakítania, nagyvárosoktól távol is. A többségre azonban nem ez a jellemző. Könnyebb állandóan panaszkodni, hogy sok helyen a közvilágítás kifizetésére sincs pénz, nemhogy csatornázásra vállalkozhatnának.

A mentalitásváltásra még várni kell, és félő, hogy addig sok falu teljesen kiürül. Ez rengeteg erdélyi magyar falut érint, ami magyar politikusaink közös felelőssége is.