2009. július 21., 11:422009. július 21., 11:42
Nem tagadom, megfordult a fejünkben, hogy egy csendes, tiszta kis faluba költözzünk, ahol udvar van, egy-két kutya is elfér, a szomszédok nem a fejünkön laknak, nincs szmog, gyümölcs-zöldség terem... de végül a város mellett döntöttünk, méghozzá pont én akartam így. Legfőbb érvem emellett a közművesítés volt.
Nem tartom luxusnak, ha felemelem a csap fogantyúját, elfordítom az egyik oldalra, és jön a meleg víz. Éppúgy azt sem, hogy megnyomok egy kapcsolót a falon, és ettől világos lesz a szobában. De hogy még messzebbre menjek: városi penészvirág lévén nekem az is alap, hogy ha bekapcsolom a számítógépet, márpedig bekapcsolom, egy kattintással elérhető legyen számomra a világháló, mégpedig a lehető leggyorsabban. Én értek valamit félre? Vagy túl nagyok az igényeim? Ezek miatt a talán eltúlzott elvárások miatt vásároltunk végül egy aprócska lakást egy tömbháznegyedben.
Télen még nem is volt semmi gond. A fűtés rendben, a meleg víz folyik a csapból, az internet villámgyors. De eljött a nyár, és eljöttek a koppanások. Egyik reggel három nyomtatott lap jelent meg a lépcsőház bejárati ajtaján, amelyekről a bürokratikus szakzsargon megfejtése után kiderült, hogy a tömbház számos lakója hónapok óta nem fizette a melegvíz-számlát, ezért a hat lépcsőházban minden egyes lakástól megvonják a szolgáltatást, amíg minden adósság nem rendeződik.
Nem tudom, erre mikor kerül sor, de az biztos, hogy két hónapja a szüleimhez járok zuhanyozni, ha meguntam a lavórt. Kicsivel később egy vasárnap délelőtt mennydörgésre ébredtünk. Nem telt el egy fertályóra, és az áramszolgáltatás meg is szakadt. Késő estig nem is indult be.
Amikor végre ismét volt áram, boldogan bekapcsoltam a gépet, ám mindhiába: az internet sem működött. Napokig. És azóta szinte minden egyes vihar idején hasonló dolgok történnek. Sebaj, mondom magamnak ilyenkor, még megvan a sátram, felmegyek a hegyre, ott sincs meleg víz, áram, internet, de van csend és madárcsicsergés, és legalább nem fizetek rezsit.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.