Megingott világrend

Arról a világrendről van szó, amelyet a második világháborúban győztes hatalmak hoztak létre, és amelynek őrévé az ENSZ-t kívánták megtenni, azzal a jelszóval, hogy a különböző konfliktusokat a nemzetközi közösség egyesített erőfeszítései révén próbálják megelőzni, illetve rendezni. Mindez persze papíron jól is hangzik – csak természetesen a világszervezetet az azt létrehozó nagyhatalmak mindvégig igyekeztek saját geopolitikai érdekeik érvényesítésére felhasználni.

Most az ENSZ – az az intézmény, amelynek Izrael bizonyos értelemben a létét köszönheti – oda jutott, hogy az izraeli kormány kitiltja az országból a szervezet alkalmazottait. 1947-ben ugyanis még az Egyesült Államok dominanciája érvényesült a világszervezetben, így a többség megszavazta a zsidó állam – és mellette egy palesztin – létrehozatalát.

Mára viszont sok év alatt oda jutottunk, hogy a felduzzadt létszám és a feltörekvő regionális hatalmak érdekei nyomán az ENSZ nem hogy nem állt be egyértelműen Izrael – és az Izraelt patronáló Washington – mögé, hanem egyenesen olyan határozatot fogadott el, amely a fegyverszünet szorgalmazása mellett inkább a zsidó államot ítéli el a Hamász felszámolására indított megtorló akció miatt ahelyett, hogy a terrorszervezetet állítaná pellengérre az ártatlan civilek lemészárlásáért. Ezzel a világszervezet gyakorlatilag a Hamászt Irán mellett „társfinanszírozó” Katarban székelő Al-Dzsazíra hírtelevízió narratíváját vállalja fel, amely úgy számol be „Izrael Gáza elleni háborújáról” – ahogy az Ukrajna elleni orosz invázió mintájára a Hamász ellen indított megtorlást emlegeti –, hogy rendszerint elfelejti megemlíteni annak kiváltó okát, a Hamász terrortámadását.

Az ENSZ-ben megmutatkozó geopolitikai törésvonalak mentén is egyre inkább kirajzolódik, hogy a globális amerikai – és közvetve a nyugati – dominancia visszaszorulóban van. És ha nem lenne elég a Kína jelentette kihívás – Oroszország ugyan szintén kihívónak minősül még, de egyre inkább eltűnik Kína árnyékában, hiszen már arra szorul, hogy az ukrajnai háborúhoz olyan latorállamoktól kérjen fegyvereket, mint Irán vagy Észak-Korea –, már az eddigi szövetséges Törökország is egyre hangosabban és határozottabban tér el a Washington által diktált narratívától.

Minden jel arra mutat, hogy a már régóta regionális középhatalmi szerepre törekvő Recep Tayyip Erdogan török elnök úgy érzi: az Egyesült Államok pozíciói megingóban vannak a térségben, ezért lépni akar, mielőtt az évszázados rivális Oroszország, esetleg Irán, Szaúd-Arábia vagy a régióban a pozícióit már építgető Kína betölthetné az űrt. Ennek tudhatók be Erdogan és a török kormány harcias Hamász-párti nyilatkozatai, illetve az, hogy a török elnök nemrég – Gáza mellett – olyan európai településeket is megemlített, amelyek valamikor török uralom alatt álltak. Ezek csak részben szólnak a nacionalista, konzervatív, vallásos török választópolgárokhoz – az Izraelt keményen ostorozó megnyilatkozások és az, hogy a Hamász terroristáit a szülőföldjüket védő harcosoknak minősítette, Erdogan azon szándékát jelzik, hogy megnyerje az arabok szimpátiáját Törökországgal szemben, amely gazdasági és politikai befolyását is szeretné újra kiterjeszteni a térségben.

Kérdéses ugyanakkor, hogy ez mennyire lesz sikeres, hiszen a térség arab országai az első világháború után éppen az ugyan szunnita muzulmán, de etnikailag mégiscsak eltérő Törökország uralma alól szabadultak fel – más kérdés, hogy a Nyugat azóta még nagyobb mumus az arabok szemében, hiszen a törökök elleni arab felkelésért cserében megígért arab függetlenség helyett a térség kvázi gyarmati felosztása következett Nagy-Britannia és Franciaország között a hírhedt Sykes-Picot egyezmény nyomán. Az minden esetre jelzésértékű, hogy a NATO második legnagyobb haderejével rendelkező, 82 milliós Törökország enyhén szólva is más napirendet követ a Közel-Keleti térségben, mint a katonai szövetség legnagyobb haderejével bíró Egyesült Államok és a többi nyugati szövetséges tagállam.

Mindeközben a Nyugat sincs már egységes állásponton arra nézvést, hogy a Hamász terroristáinak agressziója vagy az arra adott izraeli válaszcsapás inkább elítélendő. A nyugati országok kormányainak jelentős része nem mer vagy nem is akar a kellő határozottsággal fellépni az antiszemitizmus, illetve a Hamász terroristáit éltető szimpátiatüntetések ellen – vagy azért, mert nem akarja elveszíteni az immár tömegesen jelen levő, ezért tényezővé vált muzulmánok szavazatait, vagy azért, mert a nemzetközi baloldal részeként maga is a primitív Izrael-ellenesség tanait vallja. Eszerint Izrael „apartheidállam”, amely elnyomja szegény jogfosztott palesztinokat, erre pedig az egyetlen megoldás a kétállami – vagyis az önálló Palesztina létrejötte.

Ami szépen hangzik – csak éppen az arabok azok, akik következetesen elutasítják az 1937-es első, Peel-féle javaslattól az 1947-es ENSZ-határozaton át addig, hogy a Hamász és a hasonszőrű terrorszervezetek, valamint az őket pénzelő Irán teokratikus vezetése a mai napig nemes egyszerűséggel kétségbe vonja Izrael állam létezéshez való jogát. A palesztin civilek életének védelme természetesen kiemelten fontos az izraeli műveletek során – ezért is lenne időszerű, hogy a Hamász ne használja őket élő pajzsként az eleve közintézményekbe telepített hadállásai védelmére.

Mindezen tények azonban a jelek szerint nem zavarják az európai és egyesült államokbeli baloldali politikusok és „haladó értelmiségiek” jelentős részét abban, hogy Izrael-ellenességben a legvadabb antiszemita neonácik és az iszlám világuralmára törekvő szélsőségesek mellé sorakozzanak fel, ami csak tovább növeli a meghasonlást a nyugati társadalmakban, és gyengíti őket, alaposan megnehezítve, hogy felkészüljenek a világban bekövetkező változásokra.

A közép-európai térséget, amelyben élünk, kiemelten érintik a geopolitikai mozgások, hiszen mindkét válsághelyszínhez közel van: Ukrajna a közvetlen szomszédunk, és Izrael sem nevezhető beláthatatlan távolságban fekvő országnak. Az itt elhelyezkedő országok jövőjét nagyban befolyásolja, hogy milyen viszonyt ápolunk a térségben jelenleg jóformán korlátlan befolyást gyakorló, de bizonytalan jövőjű Egyesült Államokkal, illetve azokkal a közép- vagy nagyhatalmakkal, amelyek várhatóan jelentősebb befolyásra tesznek szert a térségben.

Mint látható, Románia egyelőre mindent egy lapra tesz fel, és biztonságát kizárólag az Egyesült Államokhoz köti – az EU ezen a téren nemigen rúg labdába –, miközben Magyarország amellett, hogy továbbra is a nyugati politikai és biztonsági szövetség tagja, konfliktusokat is hajlandó felvállalni annak érdekében, hogy jövőjét bebiztosítandó a feltörekvő hatalmakkal is korrekt gazdasági, kereskedelmi viszonyt ápolhasson, szavatolandó az energiaellátást és a gazdaság működőképességét – ezt szokás áramvonalasan haladó körökben „diktátorokkal való barátkozásként” emlegetni. Az, hogy melyik a nyerő stratégia, csak némi idő elmúltával derül majd ki – az előjelek alapján nem kell sokat várni rá.

De annyi már most kijelenthető, hogy nem árt, ha az illetékesek odafigyelnek arra, milyen folyamatok zajlanak a világban, a szűkebb régióban, a szomszédságban és a Föld túloldalán is, és igyekeznek a politikai és gazdasági szövetségek megerősítése mellett újabbak keresésével is időben felkészülni a változásokra.