Vérlázító, hogy olyan orvosok is dolgoznak ebben az országban, akik – bár letették a hippokratészi esküt („minden házba a beteg javára lépek be, s őrizkedni fogok minden szándékos károkozástól”) – nem a jó szándékú gyógyításra összpontosítanak, hanem gátlástalanul megsértik, megalázzák emberi méltóságában a betegsége miatt amúgy is kiszolgáltatott pácienst, olyasmit követelve tőle, amire az nem képes. Egy majdnem 80 éves emberen azt számon kérni, hogy miért nem tudja kifejezni magát megfelelőképpen egy számára idegen nyelven – még ha az az állam nyelve is – enyhén szólva diszkriminatív és megalázó.

Érdekes elgondolkozni azon, mi történik, ha a beteg mondjuk siketnéma, netán távol-keleti országból érkezett vendégmunkás. Ez, vagy egy hasonló mentalitás szerint gondolkodó orvos tőlük is azt követelné, hogy „márpedig Romániában vagyunk, tessék románul beszélni”? Vagy pedig szívélyesen átváltana angolra, esetleg jeltolmácsot hívna? A diszkriminatív, megalázó bánásmód vajon csak a nemzeti kisebbségeknek „jár”? Vagy képzeljük el, mit tenne a nyelvhasználatról hasonlóan gondolkodó gyógyító, ha mondjuk Nagy-Britanniában vagy Amerikában dolgozna és egy iráni vagy bolíviai páciens kerülne hozzá, aki egy kukkot sem tud angolul? Ott is verné az asztalt, és azt követelné, hogy az illető mondja el panaszait az orvos által ismert és használt nyelven?

Romániában 2017 óta érvényben van a törvény, amelynek értelmében azokon a településeken, ahol a lakosság több mint 20 százaléka (vagy az illető közigazgatási egységben legalább 5000 lakos) egy nemzeti kisebbséghez tartozik, ott a kórházakban, rendelőkben kötelező jelleggel alkalmazni kelljen az ő nyelvükön beszélő alkalmazottat. Namármost a törvényes keretek adottak ahhoz, hogy méltányosan kezeljen az orvos egy, az állam nyelvét hiányosan ismerő pácienst. A kérdés csak az, hogy az illető gyógyítónak milyen a mentalitása, a hozzáállása, az embersége és szakmai alázata, és miként viszonyul a kisebbséghez tartozó páciensekhez a mindennapi gyakorlatban. Vajon odahívja magyarul beszélő kollégáját, hogy segítsen értekezni az idős beteggel, vagy pedig elkezdi verni az asztalt, és megalázó módon viszonyul hozzá?

Jó lenne, ha érdemben lenne eredménye és visszhangja a hasonló incidenseknek, vagyis ha oly módon részesülnének megrovásban azok, akik diszkrimináló módon viszonyulnak az állam nyelvét nem beszélő betegekkel, hogy elrettentő példaként tűnnének föl. Ugyanakkor kár lenne, ha nem vennénk észre, hogy akadnak pozitív példák is e tekintetben. Hallani olyan körorvosokról is, akik, bár román anyanyelvűként kerültek magyar vidékre, tűrhetően megtanultak magyarul, hogy eredményesebben gyógyíthassák betegeiket. Elhivatott orvosok, akik számára a nyelv ismerete vagy a nyelvismeret hiánya nem az etnikai színezetű feszültségforrások dimenziójába tartozik, akik úgy gondolják, hogy a nyelvismeret nem számon kérendő feltétele, hanem segítő eszköze a gyógyításnak.

Bár tudjuk, hogy illúzió, de a mindenkori páciens azt szeretné, hogy az orvos segítse, ne pedig megalázza őt. Még akkor sem, ha egy etnikai kisebbséghez tartozik.