Magyar–román

Az elmúlt években mintha megindult volna valamelyes közeledés a két fél között – értékelendő, hogy a román kormány nem reagált a szlovák kabinethez hasonló hisztérikus módon a határon túli magyarok könnyített honosítását lehetővé tevő magyar törvényre. Igaz, ez már csak azért sem lett volna életszerű, mert Románia is rendelkezik ugyanilyen törvénnyel, de ettől függetlenül találhattak volna valamilyen ürügyet.

Fontos tényező volt az is, hogy a bukaresti kormánynak egy magyar párt is tagja volt – köztudott, hogy a román pártok zöme nagyon tudja szeretni a magyarokat, amikor az ő voksaira is szüksége van a kormánytöbbség biztosításához. Ezt a ha nem is idilli, de a korábbinál mindenképpen kedvezőbb állapotot változtatta meg a magyar ügyekben kevésbé megértő Szociálliberális Unió májusi kormányra kerülése, ami a marosvásárhelyi orvosi egyetem magyar karainak megtorpedózása révén vált lehetővé. Pedig a két ország gazdasági és politikai helyzete miatt elengedhetetlen lenne a lehető legszorosabb együttműködés.

Az EU-n belül az erősebb nyugati tagállamokkal szemben csakis közös fellépéssel van esély az érdekérvényesítés hatékonyabbá tételére. Ehhez Budapestnek végre biztosítania kellene a kisebbségek parlamenti képviseletét, és még csak gondolni sem szabadna olyan tervekre, hogy a történelem csakis magyar nyelven legyen tanítható a magyarországi nemzetiségi iskolákban.

Bukarestnek pedig nyilvánosan és hivatalosan le kell tennie a romániai magyar közösség beolvasztására vonatkozó tervekről, és el kell fogadnia, hogy a nemzetiségi kérdés nem lehet belügy. Hogy a romániai magyar közösség nem belső ellenség, hanem – ha békén hagyják, és biztosítják, hogy szabadon tanuljon anyanyelvén, és minden hivatalban használhassa azt – stabilitási tényező, amely közvetlenül is hozzájárul az ország fejlődéséhez. Ráadásul a magyar–román együttműködés is az önrendelkezési jog biztosítása révén válhat igazán felhőtlenné, ami komoly stratégiai előnyöket biztosíthatna a két ország számára.