A Babeș-Bolyai Tudományegyetem központi épülete Kolozsváron
Fotó: Jakab Mónika
Ki és milyen jogon mondott le az állami egyetem igényléséről, és hogyan indokolja ezt a képtelen behódolást?
2023. május 21., 14:452023. május 21., 14:45
2023. május 21., 14:542023. május 21., 14:54
Elégedetten kommentálták a bukaresti parlament egyes magyar tagjai a mostani tanügyi törvénytervezet számunkra kedvező cikkelyeit – ezért is fogadtuk megütközéssel, hogy
Lipsește cu desăvârșire! (Teljes mértékben hiányzik – szerk. megj.)
Lemondott-e róla törvényhozási képviseletünk? – kérdi az ember jókora csodálkozással. Hiszen a korábbi három évtized eme igény hangoztatásától volt viharos nemegyszer, s kétely nem fér hozzá, hogy egy ilyen csúcsintézmény jelenthetné az áhított kulturális önrendelkezés egyik legfontosabb oszlopát. S erre a Bolyai Tudományegyetem 1959-es felszámolása óta mint legnagyobb kisebbségi sérelmünkre tekintünk.
Nem volt égbekiáltó jogfosztás, ami akkor történt, méghozzá – szemtanúk szerint – magának a későbbi diktátornak a vezénylete alatt?! Nem érett volna meg az idő és a román jogállam arra, hogy ezt a nyilvánvaló diszkriminációt jóvátegye és végre biztosítsa azt az oktatási jogot, mely ma az Európai Unióban tucatnyi, nálunk kisebb népcsoportnak magától értetődő természetes intézményét működteti? Biztosítván ifjai és tudósai számára az esélyegyenlőséget a tudás elsajátításában és a tudományok művelésében.
Ki meri azt állítani, hogy a vásárhelyi orvosi magyar tagozata vagy pláne a kolozsvári BBTE „magyar vonala” optimális jogállapotot és kedvező mindennapi gyakorlati lehetőségeket nyújt nem a minapi tiltásokhoz, és gáncsoskodásokhoz, hanem a mai pozitív európai példákhoz képest?
Hogy az anyaország iparkodott kiígazítani és pótolni a hazai jogállapotnak ezt a hiányosságát – az nem jelentheti azt, hogy eme múlhatatlan adósságát államunknak nem kell törlesztenie polgárai egy csoportja felé.
B. Kovács András
A szerző Sepsiszentgyörgyön élő újságíró, író
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Megnyugtató válaszok, lehetséges megoldások helyett egyre több a kérdőjel Parajdon azóta, hogy az évtizedek óta nem tapasztalt vízhozammal megáradt Korond-patak május utolsó napjaiban teljesen megtöltötte a sóbányát.
szóljon hozzá!