Liliomfi hervadása

A politikai diskurzus egyszeregyét, a soha ne mondd, hogy soha alapelvét sutba dobó román államfő gesztusát annak idején kisebbségi szakértők, elemzők és hírmagyarázók nemzetiségi hovatartozásuktól függően helytelenítették vagy támogatták. A magyar fél – határon innen és túl – természetesen a mindenkori bukaresti hatalomnak az erdélyi magyar közösség önrendelkezési törekvéseivel szembeni ellenállását látta megtestesülni a băsescui megnyilvánulásban, ugyanakkor általánosságban úgy viszonyult a kategorikus válaszhoz, mintha legalábbis román oldalról nem ugyanezt hallaná húsz éve.

Holott – és ezt a székelyföldi önkormányzati nagygyűlések kapcsán megfogalmazott bukaresti reakciók újfent bizonyítják – ugyanvalóst balgaság azt elvárni román politikus részéről, hogy a területi autonómia megvalósulásának időpontját firtató kérdésre ne sohával válaszoljon, hanem mondjuk „majd meglátjuk” vagy „tárgyalhatunk róla” típusú feleletet adjon. (Például nagyon kíváncsi lennék azokra a bukaresti politikusokra, akik Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint „magánemberként”, négyszemközti megbeszélésen bevallják: a következő tíz évben a romániai magyarok el fogják érni mindazt, amit most célként megfogalmaznak).

Ilyen hozzáállás ugyanis még az olyan, kisebbségi kérdésekben mérsékeltnek hitt politikusoktól sem várható el, mint amilyen Crin Antonescu. Băsescu márciusban azzal vágott vissza a magyarok önrendelkezését nyíltan támogató Sólyom Lászlónak, hogy megpróbálta megakadályozni az elnök erdélyi útját. Arra azonban még a Cotroceni-palota jelenlegi ura sem vetemedett, hogy liberális kihívójához hasonlóan az ügyészség figyelmébe ajánlja az autonómiatörekvéseiket nyíltan felvállaló székelyeket, legyenek azok az RMDSZ vagy az MPP képviselői. A vezetékneve okán RMDSZ-es berkekben Liliomfinak becézett, és sokszor méltatlanul agyonmagasztalt liberális pártvezér megnyilvánulása az élő példája annak, mennyire naiv a bukaresti politikusokat mérsékeltekre és radikálisokra felosztó magyar szemlélet.