2009. november 04., 10:072009. november 04., 10:07
Jó, ne legyünk gonoszak, ismerjük el, szeptember óta Benedek szemében is változott a világ, hiszen miközben két hónappal ezelőtt még nem volt tudomása Románia egykori vezérkari főnökének viselt dolgairól, ma már ő is belátja, hogy annak idején bizony egy Stănculescu- és Chiţac-féle forradalmárnyúzó generális piedesztálra emeléséhez járult hozzá teljes mellszélességgel.
Ebben a Guşă-ügyben azonban nem is az a fő baj, hogy a vásárhelyi magyar tanácsosok nem mondtak le mandátumukról szégyenteljes baklövésük miatt, hanem az, hogy önkormányzati tevékenységük során szinte teljesen kikopott belőlük az általuk képviselt közösség iránti alázat. Bár tévednék, de az elmúlt hetekben egyetlen bocsánatkérő nyilatkozatot sem hallottam Benedekék részéről a szeptemberi fiaskó miatt.
Még szomorúbb, hogy ezzel nincsenek egyedül. Eljött az ideje, hogy kicsit magába szálljon a kolozsvári képviselő-testület RMDSZ-es frakciója is, a magyar tanácsosok közül ugyanis egyedül Molnos Lajos tartotta fontosnak bíróságon megtorpedózni a Dsida Jenő utca csúfos névváltoztatását. Vagy itt van a kincses város felújított Főterének mai fesztív átadása.
Érthetetlen, hogy az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, aki egyúttal a kincses város alpolgármestere is, miért nem tájékoztatta nem erdélyi származású felettesét arról: bár a sokszor paravánként használt multikulturalitás jegyében üdvös volna említést tenni az ünnepségen azokról a nem románokról is, akiknek felmenői évszázadokon keresztül alakították a tér arculatát. László Attila ehelyett megelégszik egy olyan tiltakozó levél kibocsátásával, amelyet a szövetség megyei szervezete nevében nem ír alá senki.
Nagy baj, hogy ismét kullogunk, és maradunk a tiltakozással. Azt legalább lehet.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.