Ez a legtöbb erdélyi nagyvárosunkra találó látlelet, ezúttal mégis kolozsvári példákat említek, mert ez a szülővárosom, és saját szememmel láttam az elmúlt évtizedek szomorú változásait. A kincses várost az 1970–1980-as években telibe találta a kommunista rendszer brutális bontási politikája, amikor a zöldségtermesztéssel foglalkozó kolozsvári hóstáti közösséget kis híján felszámolták. A gondosan megdolgozott háztáji termőföldek és a portákhoz tartozó szép gazdaházak és gazdasági épületek eltakarítása után több lakónegyedet is teleszórtak tömbházakkal, ahova zömmel Kárpátokon túli román munkaerőt hoztak, amelynek tagjai nemcsak ingyenlakást, hanem letelepedési kölcsönt is kaptak.

Az 1989-es rendszerváltás úgy érte Kolozsvárt, hogy a Bulgária-telep, a Mărăști negyed vagy a Felekről bejövő románokat köszöntő hóstátiak „Bună ziua!” szófordulatáról elnevezett városrész magyar tulajdonú parcellái a csodával határos módon élték túl a diktátor rombolását.

A kolozsvári fellélegzés és a magyar közösségi jövőtervezés (ha egyáltalán volt ilyen) nem tartott sokáig, mert a korábbi kisajátításoktól megszabadult magyar tulajdonú területek többsége az elmúlt harminc évben immár „demokratikus” körülmények között cserélt gazdát. Mivel a rendszerváltás óta a romániai nagyvárosokban az ingatlanfejlesztés a legjobb üzlet, aki a kilencvenes évek zavaros világában az első millióra szert tett, az teljes erőbedobással vetette bele magát a területvásárlásba és az építkezésbe. Van, aki az újgazdagoknak építtetett villákat, vagy nagyobb lakhatási felülettel kiegészített tömbházakat, a többség azonban a szintén jól eladható klasszikus panellakások mellett döntött, amit a lakrészek magas száma tett kincsesbányává a befektető számára.

A helyi magyar közösség szempontjából a modern városfejlesztés nagy „szépséghibája”, hogy a magyar tulajdonú területek és ingatlanok többségét a tulajdonosok mai piaci áron ugyan, de elkótyavetyélték zömében román befektetőknek, akik a maguk során szintén betelepülőknek adták tovább a kész lakásokat. Ingatlan-ügynök ismerőseimtől hallok elképesztő történeteket olyan Kárpátokon túli lakásvásárlókról, akik millió eurónyi készpénzzel jelennek meg Kolozsváron, és mindent felvásárolnak, ami a kezük ügyébe kerül. Igaz, kisebb számban jönnek székelyföldi magyar fiatalok is, akik elsősorban az IT-szakmában keresik boldogulásukat, de ők a kincses városba beözönlők kis százalékát teszik ki.

A vírusjárvány ellenére az ingatlanfejlesztés új fokozatba kapcsolt. A tömbházlakás-építők ezúttal a még megmaradt régi gyárak területeit számolják fel. Közeleg a két világháború közötti, majd a kommunista időszak kincses városának messze földön híres vállalkozása, a Dermata Művek, és az ezt követő Clujana cipőgyár telephelyének a ledózerolása is, miután a környékbeli kisebb műhelyek helyett már tízemeletes tömbházak épültek. Harminc évvel ezelőtt a termékeinek mintegy 90 százalékát exportáló híres cipőgyárat egykori vezetői vitték akarattal csődbe, az épületeket több tucat vállalatnak bérbe adó cég ezúttal ingatlanfejlesztőknek játssza át a hatalmas telephelyet.

Úgy tűnik, Kolozsváron sem kellenek már termelésből élő, és szakmunkásokat, szakembereket foglalkoztató cégek. Hamarosan a cipőgyár sorsára jutnak a szomszédos Carbochim és Unirea gyár még meglévő részlegei is.

Az ingatlanfejlesztésről és egy szűk kör tetemes meggazdagodásáról szóló új világ jóvátehetetlenül átalakítja nemcsak a város képét, hanem az itt élő emberek boldogulását is. És mindehhez partner a helyi önkormányzat. Amely cselesen azt tervezi, hogy a tömbháznegyeddé átalakítandó gyártelepeken megtiltja a héttonnás kocsiknál nagyobb áruszállító teherautók forgalmát. „Zseniális” ötlet ez a gyári termelés megakasztására, hogy csak egyetlen gazdasági tényező viruljon Kolozsváron is: az ingatlanfejlesztés.