Lasconi megpuccsolása, Ponta magyarellenessége, valamint Antonescu és az RMDSZ kölcsönös átértékelése

Na és akkor vissza a jelöltekhez, anélkül, hogy akár csak sugallnánk, kire „kellene”, vagy kikre „istenőrizz” voksolnia a választópolgárnak. Majd eldönti mindenki politikai opciója, ízlése, életszemlélete, felfogása szerint. George Simion esetében még csak azt sem kell megemlíteni, hogy a félreállított „dolgozószobai messiás” Georgescu „örököse”, a szélsőségesen nacionalista AUR vezéreként gyakorlatilag ugyanazt műveli a politikai porondon, mint a hasonlóképpen botrányhős Diana Șoșoacă, mindössze férfi kiadásban. Az úzvölgyi katonai temető feldúlásában vállalt szerepét is nehezen tudnánk elfeledni neki mi, magyarok, de ha ez még valakinek nem lenne elég, játszadozzunk el a gondolattal, miként is festene Simion elnökké választása esetén egy olyan AUR-kormány, amelyben Dan Tanasă vinné a kulturális minisztériumot. Vagy a belügyit.

Szegény Elena Lasconi, a Mentsétek meg Romániát (USR) elnöke úgy járt, mint a menyasszony, akivel a lánykérés és a tervezett menyegző között szakítanak. Pár hónappal azt követően, hogy bejutott a tavalyi államfőválasztás második fordulójába (ahol akár az is megtörténhetett volna, hogy győztesként kerül ki), pártja egyszerűen megpuccsolta, kikiáltva esélyesebbnek Nicușor Dan bukaresti főpolgármestert. Ráadásul közvélemény-kutatás(ok) alapján, holott ezekről a felmérésekről tavaly is megbizonyosodhattunk, mennyire megbízhatatlanok, de elég, ha belenézünk a mostani kampány idején szinte naponta nyilvánosságra hozott kutatásokba, amelyek egymástól homlokegyenest eltérő erőviszonyokat ábrázolnak.

De miközben Lasconi nagyon távol áll attól, hogy bejusson a döntő fordulóba, a második mandátumát taposó bukaresti főpolgármester sem számít végső esélyesnek. Akárcsak az ellenjelöltjei, Dan is elsősorban a „függetlenségét” bizonygatva próbál beférkőzni a választópolgárok kegyeibe, ami egy nagy megvezetés. Közben a szlogeneken kívül nem látunk semmiféle víziót arról, milyen Romániát képzeljünk el Dan elnöki mandátuma alatt (ami nagy vonalakban érvényes egyébként Antonescura, Pontára, Simionra, Lasconira is), a karizmája pedig tizedakkora, mint a Băsescué volt, amikor a főpolgármesteri posztot ugródeszkának használva megcélozta a Cotroceni-palotát.

Victor Ponta a másik jelölt, akinek egykori pártja hátat fordít, de az exminiszterelnökkel ez csak a kisebbik baj. Nem lehet nem elfelejteni, hogy a Ponta–Antonescu-tandem irányította Szociálliberális Szövetség (USL) miként buktatta meg az Ungureanu-kormányt 2012-ben többek között a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar és angol tannyelvű oktatást önálló karba szervező határozata miatt. Ponta időnként kiújuló magyarellenességére számos példát lehetne felhozni, függetlenül attól, hogy saját vagy volt pártja érdekeinek megfelelően mikor tartotta fontosnak támogatni vagy ellenezni az RMDSZ kormányzati szerepvállalását. 2014-ben például román összefogást szorgalmazott annak érdekében, nehogy RMDSZ-es (értsd: magyar) jelölt nyerje az időközi képviselőválasztást.

De nem kell ilyen messzire visszamenni az időben. A Trump győzelmének, valamint Georgescu előretörésének hatására hangsúlyosan szuverenista szlogeneket hirdető szociáldemokrata politikus idén márciusban kimondta: soha nem bízta volna a pénzügyminisztérium irányítását az RMDSZ-re, amelynek részéről december óta Tánczos Barna látja el a feladatot. Hogy érthető legyen, miről beszélt: a pénzügyi tárca vezetője tagja a nemzetbiztonsági ügyekben illetékes Legfelsőbb Védelmi Tanácsnak (CSAT), ilyen minőségében bizalmas adatokhoz is hozzáfér.

Mondja ezt az a Victor Ponta, akiről frissen kiderült, hogy szerb állampolgársággal is rendelkezik, amit egykori párt- és harcostársa, Liviu Dragnea szerint egyfajta mentsvárként használt volna, ha büntetőperében netán letöltendőt kap, és Szerbiába menekül, mint jó barátja, a büntetés-végrehajtás elől most is a balkáni országban meghúzódó Sebastian Ghiță üzletember-politikus médiamágnás. És még valami a magyarok és politikusaik romániai hazafiságát firtató Pontáról: miniszterelnökként – átnyúlva a román szakhatóságok feje fölött – romániai településekre ereszttette a dunai árvizet, hogy állítólag mentse Belgrádot.

És végül elérkeztünk Crin Antonescuhoz, a kormánykoalíció közös államfőjelöltjéhez. Aki – bármi is lesz a kimenetele a májusi megmérettetésnek – vitathatatlanul az RMDSZ-nek köszönheti a hatalmon lévő pártok támogatását, közismert ugyanis, hogy a nevét néhány más potenciális jelöltéhez hasonlóan Kelemen Hunor elnök dobta be a köztudatba az érvénytelenített tavalyi választás után. Hogy azóta mi történt, azt tudjuk: Crin Antonescu nagyon szépen beszél a magyarokról, Székelyföldre is ellátogatott, megállapítva, hogy létezik, az RMDSZ pedig úgy tekinti, mint az egyetlen jelöltet, akire a magyaroknak érdemes szavazniuk.

Roppant érdekes ugyanakkor, miként talált egymásra a román liberális politikus a magyar alakulattal, ha felidézünk pár mozzanatot a közelmúlt politikai történéseiből. Tudjuk, hogy a politikában nincs örökké tartó szerelem vagy haragszomrád, a konjunktúra mindent felülír. Akkor is érdekes azonban visszaidézni, hogy a 2012-es parlamenti választások előtt Antonescu az USL társelnökeként azért szurkolt, hogy a román pártszövetség kétharmados többséget szerezzen, és ne kelljen kooptálnia a hatalomba az RMDSZ-t, mert ki tudja, milyen igényekkel áll elő az alkotmány módosításakor. Erre reagált úgy annak idején Kelemen Hunor:

Igaz, hogy Antonescu az alaptörvény módosításáról 2013-ban folytatott viták során elfogadhatónak nevezte a nemzeti kisebbségek (köztük a magyarok) államalkotó tényezőként való elismerését, azt viszont nem támogatta, hogy változzék Románia nemzetállamként való meghatározása. És ugyancsak a PNL egykori elnöke volt, aki 13 évvel ezelőtt nem támogatta az RMDSZ kormányra lépését, holott a választások előtt a magyar alakulat megállapodást – titkos paktumot, ha még emlékszünk – kötött az USL-lel a majdani együttműködésről. Csakhogy utólag Antonescu közölte: az RMDSZ „magatartása nem felelt meg a szándéknyilatkozat szellemének, jelképes gesztusokat sem volt hajlandó tenni, csak tisztségeket követelt”. Hogy mi lett volna a „jelképes gesztus”? Nos, Antonescu azt a feltételt szabta, hogy az RMDSZ fogadja el az alkotmány első cikkelyét, amely nemzetállamként határozza meg Romániát. Amire azonban az RMDSZ nem volt hajlandó, emiatt a liberális pártelnök szerint a szövetség nem tartotta be a szavát.

Rég volt, mégsem mondhatjuk, hogy igaz se volt. Mindenki vonja le ezek alapján a megfelelő következtetést, és döntse el, ki számít nagyobbik, illetve kisebbik rossznak ebben a képletben. Tény, hogy a romániai magyaroknak a rendszerváltás óta rendre csalódniuk kellett azokban az államelnökökben, akik az ő támogatásuknak is köszönhetően jutottak mandátumhoz. Hát ha eljön az ideje, hogy ha ismét csalódni lesznek kénytelenek, az pozitív előjelű lesz.