Az elmúlt hetek egymásnak feszülése, az egyre több fronton dúló politikai háború arra enged következtetni, hogy lehetetlen bármiféle politikai társbérlet az eltérő ideológiát képviselő államfő és kormánykoalíció között. Ez a kényszerű, adott pillanatban „lepapírozott” együttélés a jobbközép Traian Băsescu exelnök mandátuma és a szociáldemokrata Victor Ponta kormányzása idején úgy-ahogy ideig-óráig még működött, aztán látványosan felrúgták a felek.

A közelmúltig úgy tűnt, kisebb-nagyobb torzsalkodások közepette ugyan, de Klaus Johannis és a 2016 decemberében hatalomra jutott balliberális koalíció mégis kihúzza valahogy egymás mellett maradandó sérülés nélkül, erre azonban ma már nem ajánlott nagy tételben fogadni. Akár a román nagykövetség Jeruzsálembe költöztetésének ügyét, akár a Dăncilă-kormány gazdaságpolitikája miatti elégedetlenséget vesszük figyelembe, nyilvánvaló, hogy a jobboldali államfő és a szociálliberális hatalom foggal-körömmel ragaszkodik alkotmány biztosította hatásköréhez, sőt az alaptörvényen túli mozgásteréhez is, és igyekeznek minden lehetőséget megragadni a kezdeményezésre, politikai tőkéjük gyarapítására.

Miközben Johannis a jövő évi államfőválasztásra és az általa remélt második mandátum megszerzésére „gyúr”, Liviu Dragnea – természetesen a túlélésen, második büntetőpere sikeres átvészelésén kívül – arra játszik, hogy az „okkult erőkkel”, a „párhuzamos állammal” összemosott jobboldali elnököt külpolitikai kérdésekben is elszigetelje.

A szociáldemokrata pártvezér helyzete egyformán könnyű és nehéz. Egyrészt jó ideig nem kell számolnia a teljesen meggyengült és leépült ellenzékkel, élen a magát jobboldalinak mondó liberálisokkal, akiknek elnöke, Ludovic Orban jogilag megalapozatlanul lovalta bele magát a miniszterelnök elleni bűnvádi feljelentésbe, ami gumicsontnak egy ideig jó ugyan, borítékolható végkimenetelét tekintve azonban politikailag sem sokat hoz a konyhára. Ugyanakkor Johannis szerepe éppen amiatt értékelődik fel – és válik iszonyúan nehézzé az ellene folytatott koalíciós hadjárat –, mivel reális politikai alternatíva híján jelen pillanatban egyedül ő jelenti a balliberális hatalommal szembeni ellenpólust.

Mindent egybevéve pedig a fokozatosan elmérgesedő konfliktus azért fenyeget szélesebb eszkalálódással – Viorica Dăncilă és kormánya megbuktatási, illetve az államfő felfüggesztési kísérletével –, mivel a hatályos alkotmány szerint Románia se nem tisztán elnöki, se nem parlamentáris rendszer, amelybe mondhatni kódolva vannak a mostanihoz hasonló válságok. Vagyis a megoldást a jelenlegi alaptörvény átszabása, avagy az államelnöki és a végrehajtó hatalom választások útján történő „egyszínűsítése” jelentené.