Úgy tűnik, a 21. század eddigi legnehezebb évét zárjuk, rendhagyó, életünket módfelett felforgató, a biztonság érzetét mélységesen nélkülöző esztendőt, amely relativizált, más megvilágításba helyezett, megcsonkított szinte mindent, amit addig megszoktunk magunk körül. Átértékelődtek életünk megszokott, természetesnek tekintett tartozékai: kapcsolattartásunk lehetőségei, munkavégzésünk módja, leszűkült a mozgásterünk, ködössé váltak a megélhetés perspektívái, és főként: egészségünk került veszélybe. Jórészt a négy fal közé és képernyők börtönébe zártakká váltak a mindennapjaink, és hosszasan lehetne sorolni, mi minden változott meg a járvány ideje alatt, amely erőteljesen rányomta bélyegét a 2020-as esztendőre.

A ciklus lezárása okán természetes, hogy számvetést végez az ember, aki ősidők óta valami jobbat, újat remél a hajnaltól, a másnaptól, a következő hónaptól, évtől vagy évtizedtől. Ilyenkor a számvetés segíthet abban, hogy mindennapjainkból hátralépve objektívebb képet kapjunk saját magunkról, az életünket meghatározó tényezőkről. És talán abban is hasznunkra van, hogy ne csak a szűkre szabott aktualitások fényében tekintsünk életünkre, ahogyan azt a mindennapok sodró forgatagában szoktuk tenni, hanem kicsit tágabb perspektívából tekintsünk jelenünkre, jövőnkre és az elmúlt évre.

Ilyenkor jó lenne nemcsak azt venni számba, mi mindent vett el tőlünk, mi mindenben korlátozott vagy tett szegényebbé bennünket ez az év, hanem azt is: milyen tekintetben lettünk bölcsebbek, belátóbbak, tapasztaltabbak, türelmesebbek, miként izmosodott lelkierőnk. A soron következő évnek ugyanis ezekkel a tapasztalatokkal vágunk neki, és egészen biztosan mindenki életében akad olyan 2020-as benyomás, élmény, amit ha megfelelőképpen beépít gondolataiba, mentalitásába, segít átvészelni a soron következő nehézségeket.

Ha érzékelhető is volt a pandémiának egyfajta ciklusossága – hiszen sokan első, második, harmadik hullámra, erősebb és gyengébb fázisokra bontva könyvelték el –, azért perspektívából vizsgálva mégiscsak nagyívű folyamata van, aminek a jelek szerint nincsen vége. Ugyanakkor az sem jósolható meg, egyáltalán mikor tudhatja maga mögött a világ. Ily módon egy kiszámíthatatlan folyamat sodor magával bennünket, számtalan hozadékával nagymértékben befolyásolja mindennapjainkat a következő évben is.

Ebben a bizonytalanságban azonban jó tudni, hogy emberi elménk ciklusokhoz való ragaszkodása, ősidők óta őrzött megszokásaink egyfajta biztonságot, kiszámíthatóságot sugallnak és jelentenek. Ahogyan kiszámíthatóságot sugalltak hosszú évszázadokon keresztül annak ellenére, hogy az emberiség tudatában volt annak, ami a Zsoltárok könyvében áll az idő végtelenségét érzékeltetendő: „ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, a mely elmúlt”.

Járvány ide vagy oda, az évnek most vége lesz, és új következik, amitől óhatatlanul megújhodást, reményt, bizakodást vár el az ember. Van olyan szilveszteri babona, szokás, ami szerint az év utolsó éjjelén, pontban éjfélkor az összes ajtót ki kell tárni, hogy az óesztendő kimehessen, ugyanis ha nem távozik, az új év nem tud bejönni. Tekintsünk jelképként az önmagában is szimbólumként értékelhető néphagyományra: tárjuk ki a lélek ajtaját, hogy távozhasson belőle, ami elmúlt, hogy nyitottak lehessünk mindarra a jóra, reményt keltőre, újra, ami következik. Mert egészen biztosan jót is tartogat a jövő esztendő.