Ami már csak azért is megizzasztotta a nyugati kancelláriák illetékeseit, mert az úgynevezett kétállami megoldás – vagyis Izrael szomszédságában az önálló Palesztina létrehozása, amely a Gázai övezetet és Ciszjordániát ölelné fel – az oslói megállapodások által elindított rendezési folyamat betetőzését jelentené, amit eddig Washingtontól Brüsszelig jóformán mindenki magától értetődőnek tekintett. Még úgy is, hogy a megvalósulásának időpontja enyhén szólva is a jövő ködébe vész.

Netanjahu azonban most bekeményített, ami – legalábbis a nyilatkozatok szintjén – azt jelenti, hogy Izrael már nem akar maga mellett egy palesztin államot. Az ok: az általa jelentett permanens biztonsági kockázat.

Az érvek tulajdonképpen logikusak, hiszen a Gázát irányító Hamász a palesztinok számára nyújtott támogatásokat és segélyeket nem a területen uralkodó borzasztó körülmények javítására használta fel, hanem fegyvervásárlásra, a terrortámadást elkövető fegyveresek kiképzésére.

A legeklatánsabb példa arra, hogy még az sem jelenthet egyértelmű megnyugvást, ha a befolyt pénzekből infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre, a vízvezetékek esete, amelyekből végül az Izraelre kilőtt rakétákat gyártották le.

Mindazonáltal Netanjahu hirtelen bekeményítése a saját belpolitikai és Izrael nemzetközi helyzete fényében inkább amolyan taktikázásnak tűnik, amely révén mindkét esetben igyekszik a lehető legjobb eredményt kicsikarni a maga és országa számára.

Közismert, hogy belpolitikai téren már a véres terrortámadások előtt is jelentős konfliktusok voltak a Netanjahu fémjelezte jobboldal és a balliberális ellenzék között. Főleg annak nyomán zajlottak utcai tüntetések, hogy a kormánypárti többség kiiktatni készült a legfelsőbb bíróság azon jogkörét, hogy észszerűségi alapon vizsgálja, és akár meg is semmisítse a törvényeket. Ami egyrészt azért jogos kezdeményezés, mert az észszerűség igencsak nehezen meghatározható gumifogalom, másrészt – hogy, hogy nem – az általában baloldali többségű taláros testület valahogy mindig inkább a jobboldali kormányok idején elfogadott jogszabályokat minősítette észszerűtlennek.

A terrortámadás után aztán azért követelték és követelik Netanjahu távozását, mert az akció teljesen készületlenül érte a hírszerzést és a hadsereget is – ez utóbbi követelés már jogosabb, és a háború után valóban fontos lesz megvizsgálni, milyen felelősséget viselhet Netanjahu és kormánya abban, hogy így leszerepeltek a biztonsági szervek.

A palesztin államot elutasító álláspont célja ebben a kontextusban az, hogy a palesztin terroristákkal szembeni kérlelhetetlen vezető imázsát alakítsa ki magáról, aki még a palesztin államot követelő befolyásos hatalmakkal és a nemzetközi közvéleménnyel is hajlandó szembe menni az ország polgárainak védelmében.

Nemzetközi téren az izraeli alkupozíciók erősítése lehet a cél.

A több mint ezer izraeli polgár életét követelő, túszok elhurcolásával véget ért palesztin terrortámadás-sorozatra válaszul indított megtorló háború elsődleges célja a korábbi nyilatkozatok értelmében a Hamász politikai és katonai képességeinek felszámolása mellett az volt, hogy az esetleg létrejövő Palesztina ne rendelkezhessen érdemi fegyveres erővel, az állami szuverenitás ilyetén csorbítása pedig a nemzetközi közösség körében nem könnyen elfogadható.

Az immár a palesztin állam létjogosultságát teljes mértékben tagadó izraeli állásponttal Netanjahu azt próbálhatja elérni, hogy a külföldi partnerek – és persze ellenségek – belemenjenek abba, hogy a palesztin állam gyakorlatilag semmilyen értékelhető fegyveres potenciállal ne rendelkezzen, és nagy mértékben izraeli ellenőrzés alatt álljon annak fejében, hogy Tel-Aviv egyáltalán hajlandó elfogadni egy ilyen államalakulat létrehozását.

(Mennyivel könnyebb lenne a magukat palesztinnak nevező araboknak és a magukat a „védelmezőjüknek” beállítani próbáló, de csak a saját pecsenyéjüket sütögető környező arab államoknak, ha 1948-ban, amikor az ENSZ határozata nyomán Izrael mellett létre kellett volna jönnie Palesztinának is, elfogadták volna ezt a verziót, és nem inkább Izrael megtámadása mellett döntenek…).

Mindez még kemény diplomáciai tárgyalásokat vetít előre, hiszen mind az Izrael eddigi legfőbb patrónusának számító Washington, mind az EU és a befolyásosabb nyugati államok külön-külön is a kétállami megoldás melletti elkötelezettségüket hangsúlyozzák.

Ami egyrészt legitim álláspont – viszont vélhetően nem független attól, hogy az illető országokban jelentős Izrael-ellenes közhangulat alakult ki. És nem csupán az arab, illetve muzulmán vallású bevándorlók körében, hanem egyes, szélsőballiberális körökben is, amelyek gond nélkül veszik át a palesztin terroristák retorikáját az elnyomó Izrael államról és az általa elkövetett állítólagos „népirtásról” az izraeli hadművelet értelmezését illetően, mintha azt nem a Hamász terrorakciója váltotta volna ki. Közben pedig önfeledten harsogják az arabok jelszavát a Jordántól a Földközi-tengerig terjedő Palesztináról – vagyis egy olyan Közel-Keletről, ahol Izrael nem is létezik. Márpedig ez bőven értelmezhető népirtásra való nem is annyira burkolt felbujtásként…

Arról nem is beszélve, hogy a civil gázai áldozatokért – amellett, hogy a Hamász polgári célpontokba, kórházakba, iskolákba, lakóházakba telepíti rakétakilövőállásait és fegyveres egységeit, és egyébként is túszként bánik a palesztinokkal – a többi arab állam is vaskosan felelős. Nem hajlandóak ugyanis befogadni a gázai menekülteket, hiszen akkor az ellátásukért nekik is felelniük kéne. Így viszont szemforgatva léphetnek fel az izraeli hadsereg által elkövetett „népirtást” elítélve a palesztin ügy fáklyavivőiként.

A soron következő diplomáciai tárgyalásoknak ezért az egyik legfőbb sarokkövének annak kell lennie, hogy az arabok – a palesztinok és az ezzel még adós arab és egyéb, mizulmán többségű országok is – végre maradéktalanul ismerjék el Izrael jogát a létezéshez. Netanjahu mostani kemény álláspontja vélhetően ennek az előmozdítását is szolgálja.

Már csak azért is, mert az egyes nyugati politikusok által Ukrajna esetében elpufogtatott nagy szavak, miszerint az a Nyugatot védené, Izrael esetében valóban igazak.

A háború és annak kimenetele ugyanis bennünket is érint. Nem csupán azért, mert Izrael az ideológiai alapú nyugati bírálatok ellenére a nyugati világot és civilizációt képviseli és védelmezi a térségben, hanem azért is, mert a háborúba közvetve Irán is beszállt csatlósain keresztül. Míg a Hamász és a Hezbollah Izraelt támadja, a jemeni húszik már a Vörös-tenger hajóforgalmát, ami a kőolaj szállításától minden egyéb, a Távol-Keletről érkező termék Európába jutását is befolyásolja. Így ezek jóval drágábbak lesznek, ha nem csitul a konfliktus, és hosszabb útvonalat kell választani – már ha egyáltalán eljutnak ide.

Mindezek alapján jelen állás szerint nem is annyira a Hamász és az arab országok számítanak a legfőbb ellenségnek ebben a háborúban, hanem a Hamászt és a Hezbollahot, a húszikat illetve más terrorista szervezeteket finanszírozó Irán.

A teheráni vezetés akkor kaphatott vérszemet, amikor 2021-ben egy világ döbbent meg azon, hogy az Egyesült Államok fejvesztve, vert seregként vonult vissza Afganisztánból. Ekkor minden rivális, globális vagy regionális hatalmi státusra törekvő ország úgy érezhette: lassan elérkezik az ő idejük, hiszen Washington már nem képes maradéktalanul, a világ bármely pontján ellátni „világcsendőri” feladatait. Hogy ebben igazuk van vagy nincs, az még eldől, azonban láthatjuk, hogy Irán szépen, csendben és főleg hatékonyan építette ki proxyhálózatát a közel-keleti térségben, és amikor érdekei úgy kívánták, aktiválta őket.

Márpedig a síita teokratikus állam vezetői úgy értékelik, hogy az ország stratégiai érdeke a minél szélesebb körű befolyás a közel-keleti térségben, ahol a szunnita többségű országok – főleg Szaúd-Arábia – a riválisai, ehhez pedig egyre erősebb katonai potenciált is kiépített.

Az iráni erőfitogtatás jele a Hamász, a Hezbollah és a húszik támadásai mellett az iráni hadsereg iraki és szíriai „terrorista” – vagyis szunnita, esetleg Amerika vagy Izrael által finanszírozott – célpontok elleni csapássorozata, illetve a forradalmi gárda pakisztáni célpont elleni támadása, ami ellencsapást is maga után vont.

Ez utóbbira még többen vonták fel a szemöldöküket, hiszen Irán egy rivális, szunnita többségű atomhatalmat támadott meg, amire az nem habozott azonnal válaszolni.

Az eszkaláció azonban elmaradt, a jelek szerint a kardcsörtetés ellenére egyelőre „szent a béke”. Aminek az is oka lehet, hogy a célpontok mindkét oldalon a beludzsok voltak, akik a kurdokhoz hasonlóan ország nélküli, több állam területén élő nép, és Pakisztán Beludzsisztán, illetve Irán Szisztán-Beludzsisztán nevű tartományában vannak szeparatista erőik, amelyeket külső hatalmak mellett a szomszéd is támogat.

(Kis túlzással olyan volt az egész, mintha Ukrajna egy, a mai Szlovákia területén fekvő magyar falut lőtt volna, amire válaszul a szlovákok egy kárpátaljai magyar falura mértek volna csapást).

A húszik hajók elleni támadásai eközben egy másik stratégiai célt is szolgálhatnak. Irán Oroszországgal együttműködve egy részben szárazföldi, részben a Kaszpi-tengert is felölelő észak-déli közlekedési folyosó kiépítésén dolgozik, amelyen a távol-keleti árukat szállíthatnák, így a vörös-tengeri forgalom és a Szuezi-csatorna „kilövése” határozottan az előnyére szolgálna. Ennek a lehetőségét tesztelgetheti most az izraeli hadműveletre adott „válaszcsapások” ürügyén.

Ugyanakkor itt jöhet a képbe Kína, amely ugyan egyáltalán nem bánja, ha Amerika befolyása a térségben és általában a világban csökken, az viszont már annál inkább kárt okoz neki, hogy a Kínából Európába tartó szállítmányok veszélybe kerülhetnek a Vörös-tengeren. Ezért lényeges, hogy Peking hogyan reagál a történtekre.

A közel-keleti konfliktus intenzitásának csökkentése, illetve esetleges rendezése most azon is múlik, hogy kinek, milyen eszközökkel és milyen mértékben sikerül az amerikai befolyás térségbeli gyengülésének jeleit észlelő Teherán ambícióit csökkenteni.

Na meg azon is, hogy milyen mértékben képesek egyes nyugati országok kormányai ellenállni annak, hogy a saját szélsőbaloldali terroristasimogatóik határozzák meg az agendájukat a témában.