Katonadolog

A kijelentés nyomán egyes körök a Románia elleni orosz támadás rémét is felvázolták, és már a kötelező katonai szolgálat visszaállítását kezdték pedzegetni, a szuper választási év miatt amúgy is ideges kormányzati politikusok pedig még jobban izzadni kezdtek az elvesztett szavazatokban is mérhető várható negatív reakciók miatt.

Ugyanakkor a bombasztikus kijelentés arra mégiscsak jó, hogy ráirányítsa a figyelmet az aktuális geopolitikai helyzetre, a hadsereg állapotára, illetve arra, hogyan viszonyul az átlagpolgár az ország védelméhez.

A nemrég kinevezett Gheorghiță Vlad tábornok vélhetően úgy érezte, ha már megszólaltatták, akkor meg kell próbálnia megszerezni a közvélemény támogatását azon törvénytervezethez, amely bevezetné az önkéntes sorkatonai szolgálatot.

Vagyis azt, hogy a 18 és 35 év közötti polgárok néhány hónapra bevonuljanak, és ezen időszak alatt megkapják a szükséges minimális honvédelmi alapkiképzést, amely után tartalékosként tartják majd nyilván őket.

Mindezt – ahogy a neve is mutatja – „csupán” annyi különbözteti meg a kötelező sorkatonai szolgálattól, hogy önkéntes alapon történik.

A tábornok vélhetően az újfajta katonai szolgálat bevezetésének szükségességét próbálta azzal „megideologizálni”, hogy felvetette az orosz támadás rémét, amely miatt szükséges minél több állampolgár katonai kiképzése.

A maga szempontjából tulajdonképpen igaza is volt: vezérkari főnökként azt kellett megtapasztalnia, hogy a professzionálissá vált román hadsereg létszáma messze elmarad a kívánatostól – még a békeidős létszámból is mintegy húszezer katona hiányzik, hát még ha azt is hozzávesszük, hogy a szomszédban pusztító háború dúl, Románia pedig oknyomozó cikkek tanúsága szerint azon országok közé tartozik, amelyek nem csupán humanitárius segélyekkel, de katonai eszközökkel is támogatták Ukrajnát.

Egy katonaember ilyenkor azt teszi, amit szükségesnek vél: jelzi, hogy létszámnövelésre van szükség, és azt is felvázolja, hogy miért. Közben azonban – amolyan botcsinálta politikusként – a helyzet „túlszínezésétől”, némi túlzástól sem riadt vissza. Bár tény, ami tény: a küszöbön álló orosz támadásról szóló megjegyzés, az, hogy szerinte Putyin az egész demokratikus világgal háborúban áll, és a helyzet eszkalálására készül – még akkor is, ha az elrettentés céljával valóban indokolt az európai országok hadseregeinek megerősítése – sokkal inkább a riogatás kategóriájába tartozik, hiszen ezzel azt sugallta, hogy nem csupán Moldova van veszélyben, hanem akár Románia is Moszkva célkeresztjébe kerülhet.

A nyilvánosság ennek megfelelően reagált, a politikum és a civil szféra is háborog. Hiszen immár mintegy másfél évtizede, hogy eltörölték a kötelező sorkatonai szolgálatot, és professzionálissá tették a katonáskodást – ám a katonai pályafutás enyhén szólva sem tűnik vonzónak a fiatalok számára.

Ilyen körülmények között bedobni azt, hogy – még ha csupán önkéntes alapon is – szükség lenne a katonai alapkiképzésre a polgárok körében, nagyon rosszul hangzik. Különösen úgy, hogy Vlad nyilatkozatára a nyugalmazott katonatisztek szervezetének egyik vezetője azzal tromfolt rá, hogy ha más módszerekkel nem sikerül záros határidőn belül feltölteni a hadsereg létszámát, akkor vissza kell állítani a kötelező katonai szolgálatot.

Mindez persze elsősorban a kormánypártokon csattan, hiszen a lakosság körében úgy csapódik le, hogy a kormány akarja ismét bevezetni a kényszersorozást.

Részben ennek tudható be, hogy a kormány tagjai – élen a miniszterelnökkel – igyekeznek csillapítani a kedélyeket, mondván: szó sincs arról, hogy háború fenyegetne, arról pedig végképp nincs, hogy vissza akarnák állítani a kötelező katonaságot. A kármentés ugyanakkor a választási érdekektől függetlenül is szükséges, a vezérkari főnök meggondolatlan riogatása ugyanis sokakat akár arra is késztethet, hogy elhagyják az országot, biztonságosabb helyet keresve. Sőt anyagiakban is mérhető károkat tud okozni, ha a befektetők úgy értékelik, Romániában nincs biztonságban a pénzük.

Pedig amúgy valóban nem ördögtől való, hogy azok a polgárok, akik késztetést éreznek magukban a katonai alapismeretek elsajátítására, a fegyverek kezelésére, ezt megtehessék. És nem csupán azért, mert a szomszédban háború dúl, hanem azért, mert – professzionális hadsereg ide vagy oda – ez fokozza a polgárok biztonságát is, és növeli azon tényezők számát, amelyek elriaszthatják az esetleges agresszorokat.

Már persze akkor, ha megfelelőek a körülmények.

Minderre ugyanis természetesen nem a kényszersorozás a megoldás, hanem olyan „munkakörülmények” megteremtése a fegyveres erők körében, amelyek nyomán elegendő önkéntes jelentkező lesz.

Annak, hogy miért nincs elegendő érdeklődő a katonai „szakma” iránt, számos oka van, és az anyagi lehetőségek hiánya csupán egy közülük.

Ott van mindjárt az ideológiai háttér.

Az elmúlt évtizedekben a nyugati civilizáció országaiban, de különösen Európában elterjedt az a hamis nézet, hogy elértünk a fejlődés egy olyan szintjére, ahol már nem kell háborúktól tartanunk.

Ennek a hamis biztonságérzetnek az egyik ideológiai megalapozója a liberális világrend végső győzelmét kihirdető amerikai Francis Fukuyama, aki már a történelem végét vizionálta a Szovjetunió fölött aratott nyugati diadal nyomán. Sokan elhitték, hogy a győzelem az ideológia felsőbbrendűségének tudható be, nem pedig annak, hogy az Egyesült Államok olyan geopolitikai döntések sorozatát hozta meg a hidegháború évtizedeiben, amelyek végül oda vezettek, hogy a túlterjeszkedett és túlbürokratizált bolsevik birodalom már nem bírta tovább anyagilag a versenyt.

Az azóta sokszorosan megdőlt elmélet azonban kifejtette káros hatásait, és sokan tényleg elhitték, hogy eljött az örök liberális világrend békéje, amelyben fölösleges olyan múltbeli agresszív, macsó dolgokra költeni, mint a hadsereg. (Főleg úgy, hogy eközben az Egyesült Államok védőernyője elvileg kiterjed az öreg kontinensre is).

Nem öregedett túl jól Yuval Noah Harari izraeli történész megállapítása sem, amelyben kifejtette, hogy a háború immár nem valószínű a nyugati világban, így Európában sem, mivel az senkinek sem éri meg.

A két teóriát jellemző, a képzelt ideológiai felsőbbrendűségen alapuló hamis – sok esetben szektás, dogmatikus – meggyőződésből fakadó hübriszt jókora csattanóként bosszulta meg 2022 február 24-e és az azóta is tartó ukrajnai háború.

Amely nyomán most Románia is csak kapkod, miután hosszú évtizedekig a kényelmesebb megoldást választva épp, hogy takaréklángon üzemeltette a fegyveres erőit.

Az elmúlt években – jórészt Donald Trump még elnökként megfogalmazott figyelmeztetése nyomán, miszerint a NATO-szövetségesek csak abban az esetben számíthatnak arra, hogy az Egyesült Államok megvédi őket, ha ők is teljesítik szerződéses kötelezettségüket, és legalább a GDP 2 százalékát védelmi kiadásokra költik – elkezdte ugyan a fegyverzet korszerűsítését, a hadsereg létszámának szükséges szintre növelése azonban továbbra sem sikerül. És kétséges, hogy jelen körülmények között – korszerű fegyverek ide, kecsegtetőnek szánt, de igencsak szerény fizetés oda – sikeres lehet.

Ahhoz ugyanis, hogy az emberek hajlandónak mutatkozzanak az életük feláldozására a hazájukért, nem elegendőek a nagy szavak, és a pénz sem feltétlenül: élhető országot is kell teremteni.

A statisztikák szerint azonban ez sem igazán sikerült: ezt bizonyítja az, hogy legalább négymillió ember hagyta el Romániát, hogy máshol keresse a boldogulást. Sokan úgy érzik, a hazájuk mostohán bánt, illetve bánik velük, ezért úgy vélik: nincs is amit megvédeni. És nem csupán azok, akik külföldre költöztek, ezt jelzi a román médiában megszólaltatott polgárok véleménye is.

Az ország élhetővé tételére vonatkozó konkrét terveket, a felelős gazdaságpolitikát, a korrupció elleni hiteles küzdelmet ugyanis semmilyen riogatás nem tudja helyettesíteni.

Ilyen körülmények között kellene kívánatossá tenni a haza fegyveres védelmét a polgárok körében.

Ami nem sokkal könnyebben kivitelezhető hadművelet, mint az esetleges orosz invázió elleni védekezés.