Természetesen Emmanuel Macron francia elnök kijelentésére gondolunk, miszerint nem kizárható, hogy előbb utóbb nyugati csapatokat küldenek Ukrajnába.

Tény, hogy a politikában fokozottan érvényes a soha ne mondd, hogy soha elv, azonban egy ilyen megjegyzés például kocsmaasztal melletti beszélgetések során egészen másképp cseng, mint amikor egy, a világ vezető gazdasági szereplői közé tartozó atomhatalom vezetője veti oda mintegy mellékesen.

Ebben az esetben ugyanis egy világ kapja fel rá a fejét, a potenciális ellenfélben – jelen esetben Oroszországban – pedig még inkább megerősíti azt a meggyőződést, hogy a Nyugat, úgy ahogy van, a NATO révén sarokba akarja szorítani, sőt végső vereséget akar mérni rá. Ennek nyomán pedig tovább fokozza abbéli erőfeszítéseit, hogy a nyugati befolyás határait minél távolabbra tolja az orosz határoktól – értsd: még eltökéltebben és brutálisabban veti bele magát Ukrana minél nagyobb területének elfoglalásába –, és még nagyobb intenzitással készül a NATO-val való – akár fegyveres – leszámolásra.

Mindeközben igencsak megalapozottnak tűnik a gyanú, hogy Macron részéről elsősorban kampánymegfontolások állnak a háborús pszichózis fokozására kiválóan alkalmas kijelentés mögött.

Pártja ugyanis igencsak rosszul áll, a felmérések szerint a Marine Le Pen-féle Nemzeti Front alaposan ráver majd a júniusban esedékes európai parlamenti választáson. Így aztán beemelte az ukrajnai háború kérdését és az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást a belpolitikai küzdelmekbe.
Ezzel egyrészt megpróbálja a kampány során is a jó és a rossz erők közötti küzdelem narratívájára redukálni a vetélkedést – vagyis aki a korlátlan katonai támogatást szorgalmazza, az a jó oldalon áll, aki pedig megfontoltságra int, az gonosz „putyinista” –, másrészt pedig olyan politikus szerepében tetszeleg, akinek vannak víziói a gyötrő geopolitikai kérdésekben, és hajlandó a nemzetközi közösség élére állni azok megvalósításában. Ezzel a régi francia gloire feltámasztójaként is pózolhat.

Hasonló egyébként a helyzet Nagy-Britanniában is, ahol ugyanilyen kardcsörtető a kormány. Náluk is a választások közeledte az egyik ok: a kormányzó konzervatívoknak sikerült módszeresen történelmi mélységekbe letornászniuk a támogatottságukat, így félő, hogy az idei választáson minden idők legnagyobb vereségét szenvedik el a Munkáspárttal szemben. Ezt azzal próbálják ellensúlyozni, hogy az EU-ból való kilépés után még mindig helyét kereső országot igyekeznek legalább regionális hatalomnak láttatni, amely saját kezdeményezésekkel áll elő az ukrajnai háborút illetően is.

Persze két gazdasági és atomhatalomról beszélünk, de éppen ezért kellene az illetékeseknek felelősebben viszonyulniuk a háború eszkalációjával fenyegető témákhoz.

A háborúhoz ugyanis nem elegendőek a gyújtó hangvételű szónoklatok, azt is meg kell vizsgálni, hogy a hadsereg – és ami legalább ilyen fontos: a társadalom – készen áll-e egy ilyen kaliberű konfliktusra.

Éppen ezért Macron kijelentésének másik célja a közhangulat tesztelése is lehetett, annak kitapogatása, hogyan fogadnák a többi NATO-tagállam vezetői és polgárai a háborút.

Megállapítható, hogy a francia elnök a szekeret kötötte a lovak elé, hiszen ahhoz, hogy háborúba bocsátkozzon, megfelelő haderőre is szükség van.

Tény ugyan, hogy a NATO-tagországok légiereje és a haditengerészete is sokszorosan felülmúlja az orosz haderőét, viszont a tüzérségi lövedékekből már komoly a hiány, jórészt éppen azért, mert a készleteket átadták Ukrajnának.

Az atomarzenál tekintetében viszont már az oroszok állnak jobban, de a Jóisten őrizzen meg tőle, hogy eljussunk addig, hogy a nukleáris robbanófejeket kelljen számolgatnunk.

Arról nem is beszélve, hogy míg Oroszországban máris hadigazdaságra álltak át, és a kötelező sorkatonai szolgálat és az ukrajnai háború kezdete óta zajló sorozások nyomán az emberanyag is rendelkezésre áll egy konvencionális háborúhoz, addig a NATO-tagállamok jó részében rég eltörölték a kötelező katonaságot, a professzionális haderő pedig sok helyen sem létszámában, sem felszereltségében nem felel meg a követelményeknek.

Vagyis először ütőképes, a jelenleginél jobban felszerelt, nagyobb létszámú és motiváltabb hadseregekre lenne szükség, valamint a fegyvergyártás felpörgetésére. Azzal kapcsolatosan azonban vannak kételyeink, hogy a NATO-tagállamok polgárainak körében mennyire aratna osztatlan sikert a felvetés, hogy nekik is hadba kellene vonulniuk az ukrajnai vérszivattyúban, ahol „az európai népek szabadsága” mellett azért az amerikai, holland, német vagy brit agrárcégek és egyéb, az ukrajnai újjáépítésben érdekelt befektetők érdekeiért is harcolniuk kéne.

Ebben a tekintetben egyébként Franciaország alapesetben még abban a „kényelmes” helyzetben van, hogy első körben nem a saját „fiait” kellene a frontra küldenie, mivel ott az idegenlégió. Csakhogy ez természetesen legfeljebb ideig-óráig lenne elég – viszont az országot máris hadviselő féllé „léptetné elő”.

És közben próbálhatjuk magunkat azzal nyugtatgatni, hogy Macron nyugodtan játszhat háborúsdit, az ötös cikkely alapján csak akkor kellene mozgósítani a szövetségeseket, ha francia területet érne orosz csapás. Ez ugyanis egyáltalán nem kizárható, ha Franciaország hadviselő féllé válik, és akkor máris itt lenne a totális háború – ráadásul atomhatalmak között. (Persze a francia illetékesek is kitalálhatnak valamilyen kreatív eufemizmust, mondjuk a sürgősségi fegyveres beavatkozást, de attól ugyanúgy nem lenne kevésbé háború, mint az orosz „különleges katonai művelet”).

Az első lépést – mint azt a német kancellár elszólása alapján tudhatjuk – amúgy már megtették, hiszen „tanácsadóként”, a nyugati fegyverrendszerek kezelésére és az ukrán katonák kiképzésére máris vannak Ukrajnában francia és brit katonák.

Márpedig Vietnám példájából kiindulva tudjuk, hogy néhány száz „tanácsadó” jelenléte viszonylag rövid idő alatt ötszázezres katonai jelenlétté és pusztító háborúvá fokozódhat. Úgyhogy jó lenne már most elejét venni, hogy ez megtörténjen.

Jelen állás szerint szerencsére nem tűnik valószínűnek ez a forgatókönyv, hiszen a szövetséges politikusok elsöprő többsége és a közvélemény is masszívan elutasítja a háborúba lépés gondolatát.

Bár Macron tovább erősködik, hogy nem szabad kizárni a NATO-csapatok ukrajnai bevetését, azért annyiban visszakozott, hogy a közeljövőben nem tervezi francia katonák Ukrajnába vezénylését. Úgyhogy egyelőre nyugodtan könyveljük el az egészet egy, a saját és a pártja megingott pozícióját kétségbeesetten stabilizálni próbáló politikus kapálózásaként.

Mindazonáltal mindenki jobban járna, ha a választási kampány hevében az ukrajnai eseményeket is kihasználni próbáló politikusok a háborús retorikát megpróbálnák az észszerűség határai között tartani, különben arra eszmélhetnek, hogy nem a saját pártjukat kell harcba vezetniük, hanem a hadsereget egy olyan megmérettetésen, amelynek sokkal nagyobb a tétje annál, hogy ki küldhet több képviselőt az európai vagy a hazai parlamentbe.

Már csak azért is, mert igencsak komoly kételyek merülnek fel azt illetően, hogy a jelenlegi nyugati politikusok jó részében megvannak azok a kvalitások, amelyekkel egy háborús vezetőnek rendelkeznie kell.