Az alakulat több, elsősorban még a Markó Béla fémjelezte generációhoz tartozó politikusa húsz, sőt harminc évvel ezelőtti történésekkel (a marosvásárhelyi könyves-gyertyás tüntetés vagy a magyarfaló polgármester által fenyegetett kolozsvári Mátyás-szoborcsoport védelmében rendezett demonstráció) igyekeztek illusztrálni az erdélyi magyar jog- és érdekvédelem mibenlétét. Amikor a hangsúly nagyon is a védelemre, a közösség kevés meglévő jogainak a megőrzésére esett, és sokkal kevésbé jöhetett szóba a nemzeti kisebbségeket megillető jogok kiterjesztése, bővítése.

Nos harminc év elteltével igazán elérkezett a pillanat, amikor a (vár)védelmi munkát felválthatná az építkezés, amikor az erdélyi magyar közösség a gyarapodást, a szülőföldön való boldogulást elősegítő eszközök megteremtését tarthatná szem előtt. A jelek szerint belátta ezt az RMDSZ is, amely döntéshozó fórumán mutatta be az Erdély jövőjéről készített vitairatát, amelynek a teljes értékű erdélyi magyar társadalom megteremtése a megfogalmazott célja, mégpedig az erdélyiség és a versenyképesség jelszavával. Ha a következő időszakra meghirdetett közviták során valaki veszi majd a fáradságot, és átböngészi a több mint harminc-oldalas anyagot, igazából nem talál benne túl sok kivetnivalót, nemigen lehet ugyanis vitatkozni azzal, hogy 21. századi Erdély, versenyképes gazdaság, minőségi oktatás, bővített jogvédelem, társadalmi és szervezeti szolidaritás, átértékelt magyar–román párbeszéd megteremtésére van szükség. Ámde mivel minden terv annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle, az első számú kérdés ebben az esetben is az, hogy mi mindent lehet majd gyakorlatba ültetni a mélyenszántó gondolatokat, örök érvényűként feltüntetett alapvetéseket és követendő ágazati stratégiákat felvázoló vitaanyagból.

És ezzel tulajdonképpen el is érkeztünk mondanivalónk lényegéhez. Jó lenne hinni abban, hogy az RMDSZ valóban komolyan gondolja a Jövő Erdélyben című vitairatban rögzítettek megvalósítását, nem pedig tematizálásnak, gumicsontnak szánja a közelgő európai parlamenti választásokat megelőző kampányra. Hiszen nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a most papírra vetett víziók, iránymutatások és stratégiák némelyikét itt-ott már láttuk, olvastuk az idők folyamán, csak más-más mottóval bocsátották közvitára. Az pedig ennél is szembeszökőbb volt, hogy a szövetség egyértelműen erődemonstrációnak szánta kincses városi, sorrendben 14. kongresszusát, amelynek igazából semmi különösebb tétje nem volt az elnöki tisztséget egyedül megpályázó Kelemen Hunor újraválasztásán kívül. A megannyi „önvállonveregetés”, az elért eredményeket sorjázó termelési beszámoló (ahol az se baj, ha nem feltétlenül az RMDSZ-hez köthető a megvalósítás) és sikerpropaganda, no, és persze a hazai és külföldi partnerek, illetve politikai ellenfelek részéről érkező méltatás abban erősíti meg az alakulatot, hogy joggal érezheti nyeregben magát. Mindez az EP-választások előtt érthető is, hiszen a politikai küzdelemnek csak úgy lehet nekivágni, a tábort csak azáltal lehet felrázni, a híveket pedig lelkesíteni, ha felmutatjuk nekik, mennyire erősek vagyunk. Egy középtávú, sőt ennél is tovább, százéves távlatra előretekintő jövőkép megrajzolásához azonban az kell, hogy az ebben rejlő iránymutatások az idei, jövő évi választások után se merüljenek feledésbe.